üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz takarmányt őriznek az
egész törzs állatjai számára. Ide vetették be Námán herceget, hogy
másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány kiengesztelésére. Az egész
nép zajongott és dühösen követelte a szörnyű büntetést; csak az a
tíz-tizenkét ifjú, az írástudó tanítványok serege gyűlt össze csendben
egy elhagyatott karám mögött és sírva virrasztották szeretett
mesterüket.
Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos halált.
A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét is meg akarta
osztani.
– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi
jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent
igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra vált
a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni magamhoz,
vesztemre törnek. Ez a Valóság világa!
A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban valami
árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott odafenn, oh
igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár csikordult a
verem ajtaján.
– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, ha
takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj fel rajta
bátran.
És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre.
– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben csalódtam,
az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy sem tudnék köztük
élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, szívesen meghalok.
Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a leány
felelete:
– Mester, én hiszek neked!
Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra.
Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A templom
szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a fabálvány kocsiját.
– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz erdők
alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma van, azok
nem fognak bántani.
– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán.
– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt.
– Elhagyod apáid sátorát?
– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra.
Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán megdöbbent.
– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – Tanítványaid
serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged.
Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül,
megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és egyhangú
meggyőződéssel mondták:
– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el nem
hagyunk. Mi hiszünk neked.
Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, átkelhettek a kis
folyón. Itt már biztonságban voltak, és a pásztornép karámjai teljesen
elvesztek, elmosódtak a távolban Ha akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz
állataik közül azok a különösen erős és nagyfajta juhok, melyeket az
istenség szolgálatára és körmeneten a papok és a bálvány hordására
neveltek, mind velük, a szökevényekkel vannak. Námán végre
leheveredhetett kissé és a szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján.
Okos, fiatal arcán töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén
mosolygott.
– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány lélek
mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, nagyon kevés!
És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam!
És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké a sok
apró, változó hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a földön az igazság
felkent papjainak élete, – gondolta a királyfi.
És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is,
Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a
Valóság birodalmában.
Yonos, a kedves.
Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a legifjabb
királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez a három
királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, később-e
bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett a zsibbasztó
álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen találta magát. Egy
alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett fehér tógája és szíjas
szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű harmattól; a mezők felől
édes, fűszeres virágillatot hozott feléje a szellő, amely gyöngéden
játszott barna hajfürtjeivel; előtte pedig a messzeségben kéklett,
morajlott, hullámzott a tenger, lombos, szép szigetek csoportjait,
lepkeszárnyú, kicsiny vitorláshajókat lengetve tükrén.
– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben csillogó,
nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, milyen zengve
ütődnek a parti sziklához! Ez talán nem is a Valóság országa!
Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte
megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy kies,
szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján lombos,
csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, vadvirágtól
illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt már,
emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta helyeken fehér,
csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, összetákolt
építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt hitte, romok
között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve támadt körülnézni a
környéken.
Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér falak
még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a kődarabok
összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, építéshez való
szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára félretéve egy-egy
falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város falai közt volt Yonos.
Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az utcákul
hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj szellője
játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. Olyan volt itt a
kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és magányos utak közepett,
mint az éj ifjú istene.
Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott térség közelében egy
kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A tengert nézte, az ég
mély, titokzatos kékjét, a készülő falak zegzúgos formáit és a néma,
halvány holdat, mely olyan titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte,
hogy egyre hosszan, mélyen nézett fénylő arcába és valami különös
bágyadtság fogta el. Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett,
amik rendes körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől.
Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta át. Egy
kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka homályából, egy
gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, szelíd és mégis
parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes testalkattal. Hasonlított
királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, és kinyujtott fehér kezében
olajág volt.
Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső hevert
lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés közben. Yonos
lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a csillogó fehér
kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még a fal tövéhez. Egy
darab márvány csengve hullott le a tömb csúcsáról, de ezzel a felső rész
gömbölydedebb lett, emberi fejhez jobban hasonló. Yonos felállt és most
már óvatosabban pattantott le egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a
vállak formája és a kar domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott
és rövid idő mulva, mikor karja kimerülten hullt alá és kissé pihennie
kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy asszony karcsú formáját
mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt vonalait, a kő érdes
szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei előtt a holdfényben
megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett elmerülnie, hogy annál
világosabban lássa azt. Oly könnyűnek tetszett neki e képmást egészen
olyanná formálnia. Újult lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és
fáradatlanul dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a
kövön, – és mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen,
előtte állt az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel,
királyi fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte
és kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította meg
a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is megdöbbent.
Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette egészen, hogyan
történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges formákba idomult az ő
keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, ő hozta létre, szinte a
semmiből teremtette. Tegnap még senki sem álmodta meg és holnaptól
kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog kelteni, amíg csak emberek élnek.
A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek gyűltek,
ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze műve előtt. Arcát
félkarjára támasztva terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja
szép, lelkes arcába hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el,
álmában is látva a kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát.
Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott maga
körül, és körülte sereglő léptek neszét.
– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik.
– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú!
– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni.
– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában.
Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és a
hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang:
– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony!
Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva állták
körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta szemét és
félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű hatását.
– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg faragtam
– ujjongott a királyfi.
Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé
fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és
kérdéseikkel.
– Te valóban a Napisten fia vagy, s ez itt Niobé, aki kővé változott,
amint beszélik.
– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit
haragodban kővé változtattál.
– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire ez
isteni alakká változott.
Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a földről az
elejtett vésőt.
– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a
kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy
éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos
mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső és
kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a kivitel
már szinte magától jött.
– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad?
Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú
mosolyogni.
– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és tiszta
istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki megtanítja a
híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán épp ti vagytok az
ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe fogadja az épülő
várost.
Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már áhitattal
járultak a szoborhoz és könnyes szemmel, boldog tisztelettel néztek rá.
Aztán megint Yonost vették körül.
– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te hangod.
– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a márványlépcsőre. –
Figyeljetek tehát.
És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával beszélni
kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. Mesélt egy messze,
boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, boldogan lakomáznak és az
élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember sorsát. A legfőbb közöttük a
mennydörgés ura, kinek nyílai a villámok és haragja a vihar. Mellette
van a nap istene, aki tüzes szekéren hajtat át az égen, pompás négy
lovával, s alkonyatra a tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és
felfrissüljön ismét hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú
szigonnyal felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú
istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste derékon
alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők virágzását
is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát az alvilág komor
ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza a szép leány kesergő
anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár van; de ha visszatér
férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az erdők játszadozó kis
istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd najádokról és a lompos,
állattestű férfiakról, akiket faunoknak hívnak.
Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen volt
kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a szó.
De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. Oh, ezek
az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, hogy szép és
jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt volt mondva, ki
tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték magukat, hogy igaznak
gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy Yonos királyfi a Képzelet
országából való volt, ott pedig nincsen hazugság, mert ott igaz minden,
amit az ember kigondol magának.
Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták volna
estélig, hajnalig is.
– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – Az
istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük abban.
– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha
elfáradunk?
– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő
templomának építését.
– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek utána.
Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn hullámzott,
tolongott a többi nép, s amíg a herceg mesélt, a bennlevők tolmácsként
adták tovább szavait a körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor
közelébe, azok most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé
járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség hatása
megszelidítette az embereket.
Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott embereket.
A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó síkjára, ahol
lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és a szárazföld zöld
berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján kivánta Yonos a szentélyt.
Vesszőt keresett és a puha földbe rajzolva megcsinálta a sokszögű
templom tervét. Míg ebben fáradt, újra elfogta az alkotás öröme és
lelkesültsége és különös világossággal magyarázta meg tervét.
– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú márványsudárok
ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta fejükön hordják az épület
megosztott terhét. A templom homlokzata háromszögű oromfal lesz, arra
képeket faragunk, melyek félig domborúan tekintenek elő a kő síkjából.
És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított a
terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek ki a
földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még magasabbra
nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, zamatos tengeri
szél, vagy a rónák virágillatos lehellete, a templom orma pedig
napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, diadalmas hajnalt.
Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt hajléka is.
Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos néhány
vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz bíborszínű
lett tőle.
– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan nedvet
készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a fák lombja,
érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az árnyék.
Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok színes
szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes fövényét; és
nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. Akkor Yonos ecsetet
készített állati sörtéből és bement a templomba. Oh, régen formálódtak
már az ő lelkében a különös vonalak különös formái, meglepő hajlások,
csavarodások és elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a
tarka mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a
háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a templom
falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés arabeszkek
pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket és viráglombot,
állatfejeket, mesebeli sárkányokat és bőségszarúkat, mind a természet
képeit, ám a képzelet új kapcsolásában, úgy fonódva, bogozódva össze,
ahogy az a valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint
gazdagodott a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a
festészetet.
Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza befejezéséhez. Yonos
királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a munka folyt; úgy látszott,
éppen csak pihen, pedig képzelete sokszor sokszorozva működött és a
képírás, a faragás, építés legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta
meg tervét mindannak, ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat,
kútszobrokat és kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép
márványváros olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón
támadt elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna.
Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, letelepedtek
Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan fa, virág, állat
vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű mesét ne tudott volna
kitalálni. Amit mondott, az nem volt _igaz_ közönséges értelemben, mert
nem történt épp úgy, ahogy mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb
volt, mert az életet, a Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a
templomfal festett arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a
mesélésben elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak
énekét és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját,
melynek favázára vékonyabb-vastagabb állati húrok voltak feszítve; s az
igénytelen szerszámból oly változatos, csodás dallamokat csalt ki, hogy
aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte rezegni a muzsikát. Nem
lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; érezni lehetett, hogy a tenger
moraja, a szél zúgása, a madarak éneke, a tavasz virulása és a nyár
napsugara, minden öröm és minden fájdalom, minden szeretet és minden
szomorúság megszólalt ezen a lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá
hősi csatákról, pásztori egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy
mosolygó szép menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert
a lélek szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak,
Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte
bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly könnyedén
lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes mozdulatokban
hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű volt a báj
kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint a harci
vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a nézők
megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki lehet
fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget.
És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az emberek
lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép napon
tökéletes formáiban, az utolsó darab tégláig készen állott a gyönyörű
város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy ünnepséggel akarták
felszentelni az istennő szobrának szentélyét és megalkotni a város
alaptörvényeit.
A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, oszlopos
terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos szokatlanul
komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a szentély dombjára.
És belépett egyedül a csarnok színes homályába, szemben a márványasszony
csodás szobrával, leborult a szentély hideg kövére és a művészet
mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan és megilletődve tárta föl lelkét
valami előtt, ami talán nem is az önkeze alkotta faragott kép volt,
hanem valami magasabb, tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez:
eszmény!
– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi remegő
hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a szépet
szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden formája
visszhangot keltett az emberekben, felemelte és megtisztította a
lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak utánozni engem a szép
kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni közülük, sem zenét, sem zengő
verseket, sem irott vagy faragott képet. De ezek az emberek, míg a
szépet élvezik, tudnak dolgozni a hétköznapok szürke ügyein is,
habarcsot kenni, eledeleiket elkészíteni és kedvtelve fogyasztani,
csacska beszédeken mulatni; és oh, tudnak egymáshoz olyan balgán
ragaszkodni, társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani
a kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni
apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett vagy,
oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem egészen
olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont fogalom,
igazi Képzelet-királyfi volnék!
A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy meleg, piros
sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára esett. S ebben a
percben úgy tetszett neki, mintha az istennő szobra szeliden, biztatón
mosolyogna.
Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság még
mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és ünnepi
csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer emberajkon zúgott
fel a lelkes kiáltás:
– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen a nép
fejedelme!
Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor Yonos
emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a népnek:
– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az istennő,
kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak sohasem lesz
fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával emeltétek falait,
együtt, közösen kormányozzátok hát önmagatokat és egymást békében és
egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is különb volna, vagy nagyon is
kedves a nép szemében, azt száműzzétek cserépszavazattal a városból,
nehogy fölétek kerekedjék, mert e város csak addig lesz nagy, míg
polgárai egyenlők és szabadok.
Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S ebben a
pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot hallottak a
magasból, mely így szólt:
– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép közt s a
Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, az alkotó
gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül!
Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi széjjelnézett, a
szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren látott. A nép, mely eddig
szép rendben, hallgatva állott körülte sorfalat, most bomlott,
össze-vissza csoportokban, tarka zagyvaságával hullámzott körülte, mint
a kavargó örvény, keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e
nagy zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt
káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a
városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg királyt
vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi anyja integetett
felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, természetes színű és
szelíden mosolygó volt, oh, egészen igazi, mint a többi piaci embereké.
És ott voltak mind a miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a
búcsúlakomán, ott voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a
kukták, az egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett
a város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a
másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. Oh, ti
már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. Senki más,
mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, a bölcs
királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, hisz szükség
van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet védelmezze, és szükség
van a tudósra is, aki az élet titkait kutassa és a hétköznapi élet fölé
emelje a gondolkodást.
A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s a három
testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az emelvényen.