Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a
szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán
egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi,
mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és
szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos
csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh,
szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági
bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis
leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése
volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja
gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta.
Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra.
S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit,
amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos,
rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől.
Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három
Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi
vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az
emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy
tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.
Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt
már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a
barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé
szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép
leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng
fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett
már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa,
aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon
szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már
igazán tökéletes földi emberek voltak.
És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy
legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani
a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében
gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan,
elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban.
Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden
megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül
kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér
utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan
lélekzett és behúnyta szemét.
– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt
muzsikálni a virágok?
És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk,
édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje,
amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek
gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák
hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien
kivágják a magas _c_-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű
pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva
trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a
muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez
nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan
gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy
percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett
észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta
a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott
szelid kicsi kukta volt.
Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában
is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei
boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt
más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és
kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét
ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket
kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más
halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett
gyönyörűségével van az felékesítve.
TARTALOM.
Képzeletország
Acháj
Námán
Yonos, a kedves