KÉPZELET-KIRÁLYFIAK
MESE
IRTA
FRÖHLICHNÉ-KAFFKA MARGIT
BUDAPEST
LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata
1909
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Képzeletország.
A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt
ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és
előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi
öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták,
hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő
származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan
ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott.
Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák
feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág
felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a
bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva
trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok,
szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való
aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi
csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és
táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott
valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli
kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de
minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt
nagyon is jól meg lehetett érteni.
A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű
kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van
a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári
és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a
miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő
csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az
oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig
ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a
részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött
márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés
és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a
legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő
sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a
ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az
is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához
dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt
pislogott rá, mondván:
– Szelj csak a hátamból!
A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem
fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett.
Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az
éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen
nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész
országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal
legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a
nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték.
Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az
országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig,
hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a
huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte
valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a
víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy
fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok
és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy
bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó
fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon
messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem
lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall
senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem,
csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik
magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban
elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy
tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt
történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha
karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az
unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a
felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni,
honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az
egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is
csodálkoztak rajta.
Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a
fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart.
Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy
miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki
országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag
könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is
valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És
megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség
másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már
egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az
Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a
puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és
eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből
mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az
emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell
valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre
nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ
megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a
sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a
megjövendölt, világhódító daliát.
Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a
pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie
értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az
emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon
keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról
beszélt mindenki.
– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan
nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy
változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak.
Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és
pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az
eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más
termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre
a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és
nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis
kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik,
szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak
az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt.
Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a
legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél.
Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a
fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa
buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az
öreg király a vállára tette a kezét.
– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz
esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd
meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te
álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen!
És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.
A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb,
ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az
udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű
barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja
csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény
volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete
szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a
tudós csendes meghatott hangon:
– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én
taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is,
amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz
képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam
egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt
élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet
és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne
feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a
segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából.
Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi
szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára
néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.
Acháj.
Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, hajnali ég
alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült el. A kövek
barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben egyetlen szál virág
se látszott, csak fekete hegyszakadékok és óriás sziklák.
– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a fiatal
herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak!
Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta mély
völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a magasságban pedig
tömött gránitból való nagy sziklaormok mint bókoló vén óriásfejek
sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér volt és a jégmezők pompás
színekben ragyogtak, mert bár a nap még nem kelt fel, a látóhatár széle
alól odaküldte a magasságba az első éles és friss sugarait. Igen,
bizonnyal nagyszerű kép volt ez! Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait
és domború mellét kifeszítve tele tüdővel szívta be magába a pompás,
zamatos hegyi levegőt. Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett
és mint egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan
feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel nézte
és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes szépségében
mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az elragadtatástól és kitárta
mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez volt az első imádság.
– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És oly
világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. Itt
minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen felséges
volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki lehet az,
akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek?
Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen nappal
lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; látni
lehetett a fák zúgó koronáját odalenn.
– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és tegzét.
– Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad.
És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, hogy
lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez
csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a vér.
– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi vadat
kell ejtenem.
Már az erdőség szélén járt és a bozótos sűrűség sok helyen útját vágta,
úgy hogy késével kellett rést egyengetni magának. Majd az őserdő
hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt előre. Sokszor megzörrent
mögötte a bokor és apróbb erdei vadak keresztezték az útját. Menekülni
engedte őket, pedig az éhségét csillapíthatta volna velük. Ám ma valami
különös, mámoros diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt.
Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy szirtes lejtő
közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely egy kristályos, szép
kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű égerfa hajtotta fölé lombját
s a királyfi megállott az egyik fatörzsnél. Fölötte a sziklafal
meredezett kúszó, csenevész bokraival és a királyfi látta, hogy az egész
hegyoldal mély barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze
innét, az ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás.
– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta Acháj és
csendesen maradt a sűrűségben.
Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák ágainak
zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. A királyfi
jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt észrevette, hogy a
szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat hangjára nem vall. Pedig
mintha egész falka közelednék erre.
Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen előrehajolt. Oh,
már látni lehetett, a tisztás másik oldaláról, a fák közül fülrengető
bődülést hallatva vált ki a vad, egy hatalmasan kifejlett, gyönyörű
szarvasbika és hátraszegzett, pompás agancsaival dühös iramban
közeledett feléje a füves térségen át. Úgy látszott, hogy üldözők elől
menekül.
Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, célzott
és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva esett össze,
ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva fájdalmas kiáltással
vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel rugdalt és csapkodott maga
körül, vére szétfreccsent és pirosra festette a pázsitot.
– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És
merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal félkézzel
megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét így vasmarokkal
előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A szarvas abban a
pillanatban kiszenvedett.
Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva maradt a
csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a kövek mögül
bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen lényeket látott, akik
őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat állatbőrök fedték és
kőbaltákkal, fadorongokkal voltak fegyverkezve. A Valóság emberei
voltak.
Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre.
Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még így
farkasszemet néztek egymással, aztán az idegenek csoportja egy hatalmas
kiáltással kivált a sűrűből, a királyfi felé rohant és földre vetette
magát előtte.
– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk!
Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában véve
szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki parancsolni fog.
Érezte, hogy erre született.
A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi emelkedett fel
és így szólt:
– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz ezentúl
a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez erdőségek
népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a szavát
kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat ejthessünk el. Aki
önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a vének – az legyen a
barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán nem is vagy hozzánk
hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered csodálatos és a szemed
nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák lelke vagy te?
– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen.
És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas felbontására. Mikor
pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő kiválasztott a közelben
egy hatalmas vándorsziklát, épp azt, amely mellett a szarvas elesett,
beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta.
– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta.
A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz jussanak
és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már valamennyien rá
akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával visszautasította
őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. Valamennyiüknek bőven
jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját jóltarthatta belőle, – bár
a legszebb darabot jóelőre a vezérnek nyujtották hódolatul. És bámulva
néztek egymásra. Valóban, még sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül,
most pedig mindenik meg van elégedve s a zsákmány jórésze még
osztatlanul hevert a földön.
– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek.
– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott.
– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is vadászni.
A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de
valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra.
Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki szánt
barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan kemény
szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól érezte itt
magát és amikor az elejtett vad bőrén pihenni tért, boldogan suttogta:
– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az enyém. De
ez még semmi!
Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús
kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a
férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok voltak.
Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy egy durva
kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala véletlenül éles volt
vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott két ilyen követ és elkezdte
őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, ugyanazt parancsolva a többieknek
is. Nehéz munka volt és az alattvalók százszor is elvesztették a
türelmüket de a vezér parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább
folytatták. A nap már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala
elvesztette érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az
ék hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már
mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy kipróbálhassa.
Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér
barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor Acháj
kijött, szigorúan nézett végig rajtuk.
– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok két
csoportba. Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a nagy szikla tövéhez
és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak kiáltozva és az ágakat
csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem széles vonalban, hogy az
erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a tisztás felé megyünk a
fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk körülte és úgy várjuk be a
vadakat, amiket azok felénk hajtanak.
A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. Érezték,
hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak zsákmány után
és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a vadászat előre ki
volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre tervezve és szabályos rendben,
– hamarabb jutottak így zsákmányhoz és kedvet leltek a munkában.
Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a barlangban,
a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben sikerült
öltözetté formálniok.
Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott velük a
vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, hajlós
faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt most már a
vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük.
Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart hajlani,
törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, apró, fényes
szikrák pattantak szét belőle. A vezér megnézte a két fát,
összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul dörzsölte és a
revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, bámuló arcokat. Egyszer
aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv és a fadarab füstölögve
égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva kapta el a kezét, amint
feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. Már-már rémülve menekültek a
bennlevők, de Acháj kemény szava visszaparancsolta őket. A barlang
közepére tette az égő fát és többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott
és nemsokára barátságos, piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az
első tűzhely lángja. Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó
nyelvek, mennyi szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból
került a Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös
éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami.
Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé tartotta
izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem hallotta ezt a
szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a percben. De nemsokára
többen is utána mondták: meleg! és amíg nekibátorodva közelebb húzódtak,
úgy találták, hogy ez az új szó legjobban illik az új jelenségre. Acháj
vezér fölemelte fejét, a fiatal leány mellette állott, izmos, szép
alakját pettyes menyétek összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja
gyűrűzve omlott el a vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely
fénye.
Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és odavetette
a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon megérzi-e az
élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap erejéhez hasonlít. S
valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, átpirult és a barlangban
csodálatosan kellemes illat terjedt szét. Mikor az asszony elvette a
húst, már az is annyira forró volt, hogy a kéz nem állta ki. Acháj
azonban egy síma kőre tette és fölszelte a combot, amely lassan hűlni
kezdett, már csak gyengén meleg, porhanyó, puha és zamatos volt és
felségesen ízlett mindenkinek, aki belekóstolt.
És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók életét.
– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A szomszéd
völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal összes forrásai
beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, halnak hívják és a
húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a halat, jó étel volna az
is.
– Hát hozzatok! – mondta Acháj.
– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem ismer
barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra fatörzseket
fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és úgy rakják össze
őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz belőle a víz közepén.
És a parttól a lakásukig is fatörzseket fektetnek, hogy ki-be,
járhassanak, de éjszakára ezeket felszedik és akkor a víz megvédi őket.
Ez a nép nem engedne minket halat fogni a folyóban, mert a víz az övék.
– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér csillogó
szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj érezte, hogy
valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek is ura lenni.
Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték a
cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre épült
házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából készült
nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta seb mind
halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a cölöpházakba és
lefegyverezték az idegeneket.
– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni fognak
nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és
parancsoltok nekik, mint én tinektek.
S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd pedig
megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell a nyilak
sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett ott a mezőkön
és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a nedvével kenték be
azontúl a nyilak hegyét.
Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a szomszédos
völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és mindenütt laktak
emberek, akik megtámadták őket, ha tanyáik közelében akartak vadászni.
Acháj pedig kijelentette népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha
el tudják ejteni. Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik
miatt állítólag nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként
uralomra jutott az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint
alattvalóik, nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz
edényeket és más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek
kellett fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már
csak hadakozással foglalkoztak.
Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, melyet
trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És tudtára adta
a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már nem a hegyek
között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a messze elterülő síkság
ismeretlen népe ellen. Mikor szavai elhangzottak, szólásra emelkedett a
nép vénje, aki régen az ő vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra
erőtlen, de okossága sokszor hasznos volt a csatákban.
– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam előtted. Sok
harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy mindnyájunknál és
halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a harcok árán a népnek.
– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A síkság
lakói, úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek a füves helyeken,
ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből nőtt füvek magját és
azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra vagyunk szokva, mit vehetnénk
mi el tőlük, miért is bántanók őket, uram?
Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a fegyverzetére
ütve, ezt felelte:
– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk erőnket;
azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek.
A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, helyeslő
zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép véne pedig
csendesen visszavonult.
Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott
állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, úgy
érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt.
– Acháj vezér!
Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a hang
nagyon messziről jő.
– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl?
A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang folytatta:
– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán megint sík
mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz egy életben?
Igaz, hogy a Valóság világa csupa küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a
küzdés vége? A halál az! Mert el fog jönni egyszer időd és tudod-e
akkor, miért éltél? Hiszed-e, hogy a te diadalod az igazi?
Acháj szívdobogva ugrott fel. A távoli hang végleg elhalt, de a vezér
nyugtalanul, háborgó lélekkel járt-kelt sokáig a tágas barlangban.
Mi pedig épp ezen a töprengő, gondoktól nehéz éjszakán fogunk elbúcsúzni
egy időre az erős Achájtól, a Képzeletbeli hercegtől.
Námán.
Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert hisz jól
tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az idővel – elég az
hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második királyfiú, Námán is
öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. Kiterjedt, széles síkság
közepén volt és amint szétnézett maga körül, úgy tetszett neki, hogy az
ég alja köröskörül lehajlik a látóhatár széléig és az egész mintegy
sötétkék üvegharang borul le a tányérforma kerek földre.
– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik minden
olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem tányérforma,
hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje csak puszta levegő,
mely messziről kék színt mutat. De úgy látszik, hogy ennek a
megértéséhez itt éppen a Képzelet szükséges.
A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte a nap
magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta számítani, hogy
milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt is, hogy milyen
hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, már leáldozóban volt
a nap, az égen feltüntek a csillagok és, csodák csodája, lent a földön
is, szerte a síkon, közelebb-távolabb enyhén lobogó, vagy messze
pislákoló kis fényességek támadtak.
– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp azért meg
kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag.
Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, puszta
fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. Amint
közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, hogy nem egyéb
az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai tűznél. Már azt is
kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról valami fonott sövényfal védi
a szél ellen és hogy a tűz körül sorjában emberi alakok ülnek. Most már
örömmel és kiváncsisággal telve szaporázta a lépteit Námán királyfi.
Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól láthatta annak
berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal balsarkában állt és
férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték körül, lehettek mindössze
vagy három-négy család. A jobb sarokban fából durván összerótt láda állt
és belőle az egyik fiatal leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret
meg egy szép kerek juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból,
a tüzön pedig kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott,
illatozott. A cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre
akasztott pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy
szép falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig
négy hatalmas fehér juhászkutya.
Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék a kedves
képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga nagyon
kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek orrát. – Hja,
hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól megéhezhetett. Már épp be
akart térni a cserénybe, mikor az egyik kutya álmában elvakkantotta
magát. Erre felébredt a többi is, megérezték az idegen szagot és nagy,
dühös csaholással rontottak elő. De mielőtt megrohanhatták volna,
felemelkedett a tűz mellől egy fiatal legény, fogta kampós botját és
szólt a kutyáknak, mire azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig
kilépett a sötétbe.
– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát?
– Idegen vagyok, – hangzott a válasz.
– Mi járatban?
– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára.
– Térj be!
Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját.
– Béke veletek, jó emberek,
– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe lesz. Ülj a
mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál italunkból.
Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre felkelt,
vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, megmosta lábait.
Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő jóízűen falatozott a
többiekkel, majd pedig közös tálból ették a pompás birkatokányt. Míg
tartott, nem beszélt senki.
Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította meg a
vendéget.
– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj nekünk
valamit a világról!
– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember
bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is tapasztalásból
tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok mindenről, amit látok.
– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – Hiszen
mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a négylábú
állatokat és az ég madarait, gondolkodni is lehet a nyáj után ballagva,
vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem tudunk meg mindebből mást,
mint amit látni lehet.
– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, mely a
törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy szárazságot ad,
aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal állatainkból. Te nem
ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent topolyafának törzséből való
az alakja, de a fakéreg repedései fent egy csodálatos és félelmetes
emberarcot mutatnak. Emberkéz nem nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem
tudni ki döntötte le és vitte a törzsatya hajlékába már őseink korában.
Annyi bizonyos, hogy a fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi
istenünk. Te nem ismered őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz
felőle semmit.
Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta megsérteni a
tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta fejét és annyit
mondott:
– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és ettem
kenyeretekből.
Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk.
– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e vidéken?
Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az állatok, van-e
bőven legelőjük?
– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk
nemrégiben. A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és a jószág százával
vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a javasasszonyok, sem a
bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg nem tudnak gyógyítani. Egyik
juh a másik után esik bele a kórságba.
– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán – azok
vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon gyorsan
szaporodnak, azért nő egyre a betegség
– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy bölcsesség
lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult ünnepen. Hogy
ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök bujnak a szegény
juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze őket.
Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon
félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra
hallgatott.
Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra pihentek el
a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A vendégnek a
legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában.
Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család öregjeihez:
– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit ajándékul
adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, megpróbálom
meggyógyítani beteg állataitokat.
– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok.
– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam ujjaim
közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró háromlevelű, bolyhos
virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg azt.
Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy sekélyvizű
pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl egész csomó olyan
füvet, amilyet az idegen említett.
Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet
rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett bele
porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben talált,
aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan hánykolódott a
földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy lenyelje. Hát bizony
egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd fel is tápászkodott a
földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már annak semmi baja.
Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a juhoknak
való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak a vendéglátó
cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel pedig aznap a
Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének el kellett
zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, mely a törzsfő
hajlékában volt. Így aznap még az egész törzs pásztorai megtudták a jó
hírt: vége a dögvésznek, mert a Bálvány egy csodatevő idegent küldött
hozzájuk, aki a föld füvével és porával űzi el a rossz szellemet.
Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki
ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos
sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne
hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy ideig
még közöttük marad.
Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb atyától.
Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen ifjú tudományának
és arra kéreti, jönne el a követekkel és tisztelné meg az ő hajlékát.
Mert – mondották – volna ő neki egy gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya,
egész világon a legkedvesebbje, aki jó ideje már nagy betegen fekszik,
senki meg nem gyógyíthatja. Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok
betegségével olyan könnyen elbánik, hátha tudna emberen is segíteni,
hátha a szépséges Jezabel kórságát is meg tudná szüntetni.
A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a szót
hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon gyógyulására
való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, összefőzte pusztai
füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa mézgájából, kövek
izzadmányából, úgy ahogy a természet ingyen adja a hozzá értőnek a
szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép Jezabel arca nemsokára
átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, újra kedvesen és ügyesen
járt-kelt a karámok körül, megint lehetett hallani okos, kedves beszéde
zengését és a szentély sátorában a Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő
helyezte az oltárra a füstölgő áldozat bárányait s ő lejtett ifjú
leánytársai élén virágtáncot az égő oltár körül, mert mindez a törzs
hajadon leányának tiszte volt.
A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni az ifjú
idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye közelében, – mert
a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, hanem valódi ponyvás
sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel adott neki szállást, mely a
legkényelmesebbek közül való volt, ellátta minden jóval, amit a
pásztorok egyszerű élete nyujthatott és olyan nagy tisztelettel,
hódolattal vette körül, hogy Námán csúnya dolognak tartotta volna
mindjárt tovább állni és elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a
pásztornép oly együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal
megszerette őket, mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre
megtelepszik közöttük.
Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben idegen
tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges gyapjút és
bőröket elvigyék és helyette edényt, szövetet, szerszámokat és az
asszonyok számára kösöntyüket hagyjanak itt cserébe.
A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai emberek
árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a csereértékeket. Námán
királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják el a lenyúzott juhbőröket.
A pásztorok ujjaikon számláltak, minden darabnál egy ujjat egyenesítve
ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, akkor késsel egy vonalat rótt be az
árú gazdája a pásztorbot nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben
kapta ő is a csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja
volt, tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor
tizet újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a
tíznél, sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar,
veszekedés, újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán
nézte egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy
azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az elsőt,
a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a formákat, csak
most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy külön húzáska. Egy-két
értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte Námánt, hogy lám, mennyivel
könnyebb így a dolog és ott helyben hamarosan meg is tanulták az első
számjegyeket, amiket Námán hirtelenében kitalált számukra.
Később a gyapjú eladására került a dolog. Ezt kosarakba tették, hogy
megmérhessék, de mert egyik szakajtó nyomottabb volt a másiknál, vevő
is, eladó is sorba emelgette a gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta,
melyikben van több, melyik könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi
összehúzta egy percre a homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma
gerendácskát faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól
ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. A
két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. Egyik
bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát mind a két
fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy egyensúlyba kerüljön.
Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi gyapjúnak, s az egész vásár
könnyebben és gyorsabban folyt le, mint annak előtte.
Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél Námán
királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb falatokat.
– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a Hatalmas
Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és megnyissa
elménket!
Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, az egy
sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet segítségével;
és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. De Jezabel már
feléje indult egy üveg itallal, mely mézből és erjesztett tejből készült
és édes-csípős ízű, kellemesen melegítő erejű volt. Olyan szíves
mosollyal, olyan szelíd és zengő szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a
pohár után nyúlt és nem felelt a főnök szavaira.
A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát húztak a
cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak subáikba és
csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a törzs legfőbbjei
alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a fiatal emberek, akik a
minap megtanulták Námántól a számjegyírást, most is egyre körülte
lebzseltek és örültek, ha egy szavát elleshették. A fiatal
tanítómesternek igazán öröme telt bennük.
Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, amilyennel a
módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták szépen kirakni. Aztán
bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal és egy kis fapálcikát
finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott az agyagtáblára, nyoma
maradt annak. A borús napokon, mikor a falka lucskosan barangolt,
egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett megterelni, a cserény oldalát eső
verte és a tűzparázs sistergett a nedves földön, ilyen időben kezdte meg
Námán az írás mesterségét tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő
találta ki rendesen, bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált
egészen magától csinos és könnyen leírható formájú betűt. Milyen nagy
volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második leckeórán
már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett ám a szép
Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála szorgalmasabb vagy
találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán hívebben ragaszkodott
mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, vagy gyermek a szülőjéhez.
Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az eső
elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek is kérték
Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen ragyogtak a
csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza járását bámulta.
– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a Hatalmas
Bálvány szemei?
A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is feleljen
ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. És mi az a
tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. Gondolkozott
kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a csillagképek
helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet eligazodni annak, aki
a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az időt a csillagok állásából,
hajnallik-e már, vagy még messze a reggel, és hogy mind e képletek
egyszer kerülik meg az eget, míg az eső és szárazság, virágnyílás,
levélhullás, hidegség, melegség egyszer felváltja egymást a földön. És a
nép örült az új tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít
oroszlánra, bikára, kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő
csoportja. És mint aki most már nagyon sokat, éppen eleget tud
valamiről, nyugodtan hajtották álomra fejüket.
Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és
bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt
mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és az
élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy érezte, hogy
ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem tanította meg őket
mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és csak válogatva adott
nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy mindannak, amit tőle tanultak,
jó hasznát vehetik, de szabad-e őket mégis balhiedelmükben meghagyni?
Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. És a lelkében nagy elhatározás kelt.
Ezentúl a teljes igazságot fogja tanítani.
És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, mondván,
hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az egész puszta
apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy mesterséges kis
földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy messzebb lássanak el
onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska tetejéről szólni kezdett
hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül ezeket:
– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg akarlak
titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet idáig
hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül láttok,
legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin álltok, nem
nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel forog és kereng. Az
ég alja nem ér le a földre, mert a föld gömbölyűbb egy óriás almánál és
támaszték nélkül lebeg a ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert
az csak messze levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek
okozzák, hanem nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók,
mert igen kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a
többi élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi
észnek a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de
azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet
egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai közelről
óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és egymás körül
keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a régi, eres fatörzs
pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem egyéb ócska fánál, a
kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre való, nem arra, hogy
imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem látja emberi szem, bár
jelen van mindenütt, fűben, fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a
gondolat.
Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos zavarban
és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a tekintete a
törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől pirosan ült sátora
előtt. Az emberek végre fellélekzettek és egymásra néztek, kutatva,
szorongva és mosolyogva.
– Borzasztó, miket mondott!
– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem
fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből!
– Menjünk! Még minket is baj ér!
– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság!
– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk!
– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek?
– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni felettünk!
– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is hallgattunk
rá!
– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne büntessen a
Bálvány!
– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre vele!
– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre!
És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon:
– Igen, halál az idegenre!
Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta azt?