Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre
meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos
hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak
talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő
káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák
lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt,
pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak
ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák
hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget
tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra,
szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba
kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a
gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó
hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben
csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.
Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott
előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence.
Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a
lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva
flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis,
békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra
kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek
el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve
gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul
igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre
boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni
akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta
és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák
előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán
puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább
válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor
fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas
colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos
fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.
Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta
Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a
várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török
császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli
kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után
Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő
ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi
ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt
ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet
fölemelő uj hadi helyzetet!
Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után,
már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi
magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi
leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt
ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a
választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s
tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre
békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő
halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos
hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s
feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég
alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig
följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss
hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó
jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s
tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé,
dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves
cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel
tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi
minden, Zrinyi táborát hizlalta.
Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind
izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány
közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában,
míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs
fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó
hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte
volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött
emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok
elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen
Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a
vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak
jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval
rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony
már… a torony… igen… Sziget!
A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi
a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:
– Urak! Az török császár ellen!
S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak
recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska
széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban
Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s
mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a
belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és
beljebb…
A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel,
derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü
fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt,
itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel
összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!
Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most
rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek
szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején
deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás,
buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De
felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre
rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő
erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében
észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…
De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt
kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.
A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a
nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu
kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve,
szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A
tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás
ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi
mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes
patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt
kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét
befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad
összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó
halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága
szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.
Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan
összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa
elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja
a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen
lélektől zengő márvány ölelését.
Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola
csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett
körül s:
– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé
szava.
Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült
a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera
reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.
A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető
vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy
fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü
vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf
sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a
félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly
csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:
– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset
Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel
vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü
királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének
égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban
szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize
áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin
Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak
nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…
– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos
pöffetegekből összerakott arcot.
– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának
vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz
ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a
vizet…
– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.
– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! –
fordította törökre a fenyegetést a tolmács.
– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…
Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot
sietve vonszolta kifelé a tolmács.
Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő,
keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a
belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s
a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és
hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet
zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában
üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött
fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az
árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy
érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó
megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s
vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső
fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók
dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes
toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a
lassan világosodó szürkeségben.
Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban,
füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A
Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü
magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák
között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert
kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett
batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró
poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal
szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok
csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér
posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen
kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt
hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért
török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló
ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s
magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét
kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az
aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a
telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők
nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos
háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a
csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék
émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre
döglő hajduk, németek alatt.
De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas
göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá,
hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott
délnek…
… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult
bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld
hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire,
jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas
fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe
barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett
tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben
összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki
part távoláig.
A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a
levegő:
– Mely szép az élet! Mely szép!
A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben
daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a
felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató
emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok
alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé
vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala
füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az
őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte
egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt
vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon
lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a
táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen,
kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot
szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve
tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén
kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták
csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között
kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte
egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja
hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni
kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési
pontja alá feküdni.
A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron
keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek,
vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem
derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu
lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a
füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré
nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu,
tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy
kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen
himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos
tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér
csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye,
meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s
maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó
lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült,
az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult.
Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.
Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét
füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu
kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete
üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult
iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos
muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s
össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok
merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat
a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét
visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.
Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s
ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök
emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:
– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa
megvételének kévántam napja…?
Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek,
elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény,
hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték
nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban
meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak
egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté
huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká
taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába
kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy
szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.
Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában
összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete
cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.