Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte
Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes
csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap
sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos
sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött
boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az
ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok
összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár
ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok;
legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek
egymásba folyó vonala.
Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába
fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy
nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme
pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat
megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé
vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt
időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója,
babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.
Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom
barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló
borzas szemöldökei között.
Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami,
éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.
Lent mintha a tábor megmozdult volna.
A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások
mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?
Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé:
a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok
durrogása utazást jelentett. Mi az?
A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az
oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára
forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak
tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra
bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék,
kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában,
akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy
ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit
megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:
– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra
köszöntő zörgéssel közeledett a század.
– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.
– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját
emelve s a csapat megállt.
– Wieso?
– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe
und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern
Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung
gäntzlich auffzuheben.
Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja
kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha
paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre
meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai
küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.
Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények
hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként
rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről
sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.
– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába
rontó Zrinyi döbbent tekintete.
– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már
csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.
– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy
velünk élni, halni fog?
Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal
kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:
– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!
– S Kanizsa?
– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.
– Hírünk, nevünk!
– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér.
– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.
Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki
magát:
– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und
Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod
bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die
geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft
eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss
60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…
Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.
– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve
tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.
– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó
Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!
– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga
körül, hogy hova köpjön ki utálatában.
Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy
ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje
komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés,
burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer
arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel
forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét
dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra
pislogott néha-néha.
– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi
hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban
egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a
nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly
egyként vallja.
– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…
– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e
hát nagyságod velünk?
– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé
kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.
Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen
zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt,
fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó
búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi
szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a
kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban
vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától
forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a
nyugati táborba Hohenlohéért.
A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s
rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó
bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.
Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a
piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs
elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint
szólásra emelkedett:
– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai,
próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe
előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket,
elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat,
virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában
vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért
eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett
szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország
szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben
megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi
gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?
– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe
vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk
hitünkért jobb időkkel újuló harcra?
Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó
szóban búgott ki ujra:
– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!
– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.
– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott,
nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s
egypár magyar el-elfúló igenlése.
A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.
Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább
mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos
szavazatmegokolással utánna kerekedtek.
Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég
elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn,
mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró,
nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése
ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak,
könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása
megtörte a csendet.
Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob
ujjongott kevélyen.