Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen
szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák
csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan
utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar
insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.
Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a
kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló
másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a
távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip,
tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi
szótól árva, nyomasztó zörgését.
– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert
generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a
prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között
ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.
Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén
meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől
hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi
lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon,
sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem,
madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy,
csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók
jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó
török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.
Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta
utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság,
elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán
a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha
elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával
szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen
Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők
csalódott visszavonulását.
A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis
csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó
török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy
megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével
szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér
előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén,
izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha
eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török
sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.
Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi
a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai
között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett
arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt
szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes
szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok;
tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák,
rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt
mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva
ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső
veszett, kóbor kuvasz…
Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!
… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire
fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája,
nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe
hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a
nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva
siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas,
éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé
gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden
keresztbe lelankázó dombok erdejében.
A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták
össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe
süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé
rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.
A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való
fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve
mérte az időt.
A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a
háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély
lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája
föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből
erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi
már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett
utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart
vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat
csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó,
vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb,
közelebb.
– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.
Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul
táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan
világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a
magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé
fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág
közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd
végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön
nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.
A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek
ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve
közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe,
négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől
morajlott.
Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt
ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok
között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna
szabadulásért.
De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott
vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a
bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:
– Ne bántsd az magyart!
Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot
eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás
bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.
A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás
gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a
fáklya-oltogató zuhogó esőben.
Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a
felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után,
vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele
irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich
kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru
vezértől.
A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a
füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az
óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a
hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis
tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan
kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott
puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva
tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély
álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete.
Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető
lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő,
világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a
bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek
nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány
élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult
idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott
köztük.
Kis hajnalban újra úton voltak.
Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket,
völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé,
emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre
mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó
folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a
ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában
kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A
lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út
meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel
rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.
A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva
lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma
csöndben.
Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke
házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások
barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás
folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek
rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal,
alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest.
Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején
magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város;
lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt
sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső
hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek
lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében
nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol
Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi
palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú
hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb
város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye,
amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton,
uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok
mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva
erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást
váltó irányu kettős vonalban föl-le.
A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára
hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben
lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen
csaholt a kutya.
– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán
összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:
– Sifáát já! Gül-baba!
Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a
fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…
A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a
Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán
sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető
basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett,
melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!