A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke
csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap
alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve
oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján
gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak
unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő
szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu
bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda
mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz
valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt
városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt,
tolongott Montecuccoli leib-kompániája.
A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort
figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen
előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju
fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva
verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa
fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban,
méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü
pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy
pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok
rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik
összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan
emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.
Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony
ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart
köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett
bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva,
fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a
mozgékony magyarok.
A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba,
csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára
sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró
fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy
tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal,
gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől
nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör
fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.
Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben
merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s
óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen
lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő
kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a
bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván
morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás,
vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.
Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült.
Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik
kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme
sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe
ereszkedett:
– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine
Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.
– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!
– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.
– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?
– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.
Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a
magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje
lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot
keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél
vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai
s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil…
bona… ors… S.
– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi
beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha
jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje
apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy
most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében
van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…
A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése
ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.
– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres
contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény
ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve
töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…
S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a
nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel
Montecuccoli szava:
– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi
messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném
seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.
Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos
röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.
– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a
gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az
Isten!
– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem
tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a
szenvtelen szavakat.
Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen
minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:
– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én
kegyelmességedet…
Montecuccoli fölált.
– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, –
mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám
intézett rendeletét.
Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon
álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott
papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.
– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá
semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre
rekedt kiáltásba a bán mormogása.
– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös
marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.
Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen
állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája
megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta
fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában.
Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.
– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott
szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.
– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi
főkapitány.
– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.
Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája
szárnyai:
– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit
Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!