Avagy most, avagy sohasem!
A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta
gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete
zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a
negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára;
rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat
ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros
kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a
sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a
falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a
dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak
a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok
árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint
szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu
menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss
dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák
a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra,
folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva
hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A
vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu
füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü
szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…
A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal
rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő
magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek
közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá
gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve,
pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe
ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére
vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte
szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó
romlás»-t, «ősi virtus»-t:
– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós
öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az
szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars
Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban
borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos
bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.
Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás,
sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől
vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről
percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles
úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított
leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba
pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény
tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos
céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a
készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel
ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen
feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott.
Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn
itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a
táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől
zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.
Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a
mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt
kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a
császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé
futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori,
Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés,
száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként,
ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház
sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.
Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt,
extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre,
onnan együtt Ujvárt fölmenteni!
Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak
ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a
létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem
zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt,
kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár
nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje,
zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra
apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi
kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett
kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas
zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia
Cselebi, az ezánt és gülbenket:
– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!
A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót
egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta
éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe,
mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi
sátrába rontott:
– Ujvár az töröké!
Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és
hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:
– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa
újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.
Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés,
este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott
pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete
tolongása: így ment már szinte két hét óta.
– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak
közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a
hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török
elvonására Ujvár elestével megszünt.
De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan
széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze
eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki
török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge
tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres
fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein,
zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli
ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett
látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban
elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az
elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével
lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón
és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi
szinen.
Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a
messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok,
egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és
sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei
csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a
nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar
lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot.
Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött
utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal
tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a
Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott
hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd,
szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.
A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral
szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó
csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…
A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra
sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja
megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá
faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a
szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje
csillant…
A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a
kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett
lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a
horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató
ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s
trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább
takarodó kóbor kutya…
– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé
vágtató magyarság.
A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás
parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló,
zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba
drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török;
tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog
futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm
öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac,
ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos
sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok
mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a
balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával
törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal,
turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.
Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek
vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.
– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a
csörgő üldözés zaja elhalóban.
Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek
csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint
záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a
szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta
karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza,
oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török
lovasság.
Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló,
lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót
tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng
lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje
egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.
A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen
bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:
– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied
volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó
Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted,
hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai,
serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule
Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek
előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil
vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó
Zerin-oglu?
De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve
egyre csak vonult följebb, följebb.