Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a
két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük
zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán
rabnői tánca.
– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a
látogató.
– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott
füge után nyulva.
– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –:
Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.
– Egyél fügét és csendben szóljunk!
– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven
tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben
őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia
asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy
örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a
Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam
Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi
hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja,
bolond szivem sebe újra sajog.
Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem
burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte
gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét
bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.
– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad
csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány
királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük,
hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin
alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában
ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába
taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken
heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó
halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu
kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.
Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát
csiptetett két ujja közé:
– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért,
biszm-illah!
A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott
az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:
– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách
kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl,
Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan
rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült:
egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett
körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah,
segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva
énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért…
Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi
csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a
fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a
vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!
A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a
túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta
le szemét s meghiggadva szólt:
– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.
A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva
hallgatott.
– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg
magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál
Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a
nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én
azt akarom, amit tudsz!
– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az
idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a
sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A
figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem
biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után.
Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját…
Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár
nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol,
pásztora messze jár!
Ali megmozdult.
– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond
szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap
hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos
álma alatt dögölnek…
Ali fölnevetett:
– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk!
S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet
leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város
szolgája elé boruló kérésem.
A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.
Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a
friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük
pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak
egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.
– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal
az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere
Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön
a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket;
katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap
után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa
kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a
magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme
s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a
nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit
mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza
hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…
– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem
márványba vésés!
A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az
ajtó felé.
– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel
percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér
kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató
utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női
test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső
janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu
karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal
sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.
Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors
lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze
mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó
lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg
s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a
lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel
fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a
citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat
rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette
legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:
– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba
repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied
a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca
viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!
A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs
tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve
lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant
élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit
lassan-lassan összecsukogatta.
Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt
alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan
ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső
hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó
lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a
posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként
halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből,
csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü
szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős
dombok felé.
A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé
barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a
piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A
lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki
a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé;
balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken
száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a
nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy
bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az
erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár
bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú
létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után.
Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes
alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról
feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a
fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő
vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a
lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő
létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok
vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a
létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre
függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó
bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.
– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő!
– Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább
csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos
kedve.
Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé
a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ
vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.
Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét
elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s
ordítva esik össze tövében.
A kocka megáll.
– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.
A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve
szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de
földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező
szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan
vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.
De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók
kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó
rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és
sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató
láva folyja be s allahos zúgással közeledik…
A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.
– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter
utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel
előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből
fizetődjék soldjuk!
– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám
Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen
több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém
megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az
töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden
ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy
magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég
Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása
biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is…
vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az
szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik
Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait,
egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban
ingyért még csak Istent is nem imád!
– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.
– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban
egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s
pattog, az köz javáért megnémul…
– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás
Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.
De a bán rá sem hallgatott:
– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok,
nyegünk az ösztön alatt…
Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette
Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.
– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.
– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.
Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas
közömbösséggel szólt:
– Grécet is megjárám…
– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?
– Inkább űk nékem!
– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy
fájuk! – gúnyolódott Miklós.
– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához
ragaszkodva.
A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.
– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi
állapatban vagyunk…
– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf
öcsém…
– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!
– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha
harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.
– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét
vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar
insurrectionalis hadaknak…
A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.
– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram
légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s
választodat várom!
De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a
polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas,
karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán
szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:
– Olvasd hanggal, öcsém!
Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató
bólogatásnak:
– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy
országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány
nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem
engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet
parancsolni. Sok példa vagyon az római…
Kint vész-mozsár durrant.
A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv,
sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés
dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.
A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét
ráncigálva ordított tornyában az őr:
– Ujvár! Ujvár!
Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot
ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja
zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…
Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért:
nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a
vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte
feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés
riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal
omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.