A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő,
suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó
úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi
száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse
pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató
trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám
kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar
szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút
szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója
kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai
felé.
Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt
katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította
mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás
ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a
zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva
követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába
erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s
mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias
köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt
a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától
ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! –
kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál
szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!
Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső
szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó
szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat
megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.
– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa
confessionis privatum malum est!
A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról
elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.
A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült,
hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson,
uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a
protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez
németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a
császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet,
de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez
kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások
fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!»
sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási
sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük,
ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek
hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel
verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan
megegyeztek.
Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta
serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája
csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.
Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra
Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett.
Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s
másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.
– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük
fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva
dorombolt szava:
– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere
nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?
– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt,
hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy
valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására
előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok
mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő
hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és
elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.
– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! –
morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott
már, csak összepislogott.
Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó
gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a
szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat
hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának,
Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását
hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.
– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! –
dünnyögte maga elé.
A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos
viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a
kezében lobogtatott füzetecske cimét:
– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur,
Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.
– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi
félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az
szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont
kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz
diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának
evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett
rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül
evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan
bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus
hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az
lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat
tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő
fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy
evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl
hirtelen, menésre készen.
– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem
dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen
összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől
káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi
tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő
hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.
Az ajtóból még egyszer visszatekintett.
Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele
hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló
zajba:
– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!
– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s
nagy csöndben kilépett.
Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a
lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo,
dolmánya alól irást huzogatva.
Zrinyi nyergébe zörrent:
– No!
– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.
A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá
gyürődve tünt el dolmánya zsebében:
– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a
szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel
szökött a kapu felé.
A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai
munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó
térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás
ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós
zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek
elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos
ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt
cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt
falak.
A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a
belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny
ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan
fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a
nagy parókát:
– Salve, Domine!
Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.
Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel
szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül
aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába
kapó széles vállain ide-oda.
– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének
legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra
vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben
Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre
merevítve szemét.
A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató,
tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel
válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző
számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc,
lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató
éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.
– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt
levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.
Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a
karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán
felé:
– Javíthatatlan… védhetetlen…!
– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán.
– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása
következményét levonni Montecuccoli.
– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.
A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns
kopogó oldalán:
– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt!
Zrinyi kiegyenesedett ültében:
– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két
legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny
köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó,
óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar
guerilla-harc megférhetetlen elve.
– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak
mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? –
ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de
erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le
a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!
– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, –
illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a
horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt
puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket
ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt
formálni.
Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:
– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!
– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is,
tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen
fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik
nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak,
ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye
körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?
Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:
– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli
bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte
hadban.
– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne
harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát
még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni,
ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De
adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét,
bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak
hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia…
tettekkel beszéljünk!
Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:
– Fogunk, öcsém uram!
– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! –
döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.
A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott
kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a
szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje
lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből
kiforduló felé:
– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az
pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem
mindvégig az ki jól végezi pályafutását…
– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes
tolongás közepette szónokló Vitnyédy.
– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet,
lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:
– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! –
Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!
De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait
apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a
láva izzása.
– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje,
bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben
gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s
nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta,
catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi
állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra
vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök,
Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét
siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő
ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy
nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy
hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév
áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember
hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró
gyöngyszemet szétfolyó könnyé.
– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.
– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de
kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én
gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: –
Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü
vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!
Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás,
magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló
szomoru csapat.
Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában
kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.
A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt
ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve
táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla
csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője
ölelése elé fütyülő legény.