Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü
föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles
árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein
kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének
kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták
az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását,
hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos
hullámokat.
Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.
– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy
övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa
csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?
– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.
– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.
– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni
óhajtó.
– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma
ember orra alá bökdösve.
– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos
ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!
– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst
pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.
– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle
szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva,
az újabb hasznot sejtő árus.
– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált
amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi
horvát.
– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! –
sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.
– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses
rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva,
fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.
A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár
harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult
ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos
főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos
papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát,
székeket, irószereket cipelő szolga sietett.
Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a
gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e
lhárítva, hadnagyához fordult:
– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék
alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán
és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra.
Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A
csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe
az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap
aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét:
a piac aránylag csakugyan kicsi!
– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! –
morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.
Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte
kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött
a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző
merev lábu tánca.
– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé
Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, –
illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett
epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind,
akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra
az asztalka felé:
– Keine bedeckten Wege.
– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi
büszkén fogadott némaságából.
– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi
nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő
utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában…
Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!
A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető,
vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta
kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal
meredek! mellvéd magas és keskeny…
Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette
magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való
figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.
De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka
hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:
– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges
urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide
szállítani…
A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült
tekintetét.
– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? –
piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.
– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.
– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…
– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán
nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra
pökhet rá minden német furier?
Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:
– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram,
oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi…
onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat
templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó
végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…
– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e
nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.
– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a
kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!
– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt
egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé
taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes
obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni
akar!
– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte
a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr
után bámulva.
– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.
– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény
puska-acélának griffjén babrálva.
– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az
beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!