Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők
vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső
hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá
hízva mállott szét barna latyakban.
Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt
küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere
csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész
ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező
németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi
nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de
alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze
fejüket a kis házak.
Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü
tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé;
a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János
könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek!
előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá
tépve huzott északnak téli szállás iránt.
Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló
kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött,
párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma
kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált;
utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés,
orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája
röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal
tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott
zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma
csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és
pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund
generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat
eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.
Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg
hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy
Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás
fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely
alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült
élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát
szétöntötte a réten.
A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros,
kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már,
mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni
dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó
ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a
nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre,
oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán
keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad
erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü
fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül
kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.
Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan,
fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott
szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany
dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.
A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási
turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes
kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan
közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és
kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya
csipejére támaszkodva reng.
– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! –
harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim
pasa.
Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce
tündöklik.
Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját
surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló
fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu
derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi
buzogány tolakszik.
Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s
mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását
rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.
A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt
nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó
csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az
uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar
csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a
drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben
s mély hangja biztosan bugja:
– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck,
Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári
legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek
országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője
kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.
A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató
lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt
választ…
A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy
hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:
– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.
– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással
megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne
légyünk terhekre…!
– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi
urak.
A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő
széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő
félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn,
csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk
lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája,
csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt
erdeit.
Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu
szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol
már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss
tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok,
királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet,
rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal
nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.