A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A
zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen
takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a
strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott
sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a
nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas
kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös
párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve
vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga
turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott
zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most
közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos
hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben
haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére
állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös
és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott
félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás,
háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A
had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek
dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után
elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.
– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!…
Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába
kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még
szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s
Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése…
Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő
gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán
papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te
csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó
zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön
parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!…
Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott
Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut,
koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?!
Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!
Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása
végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul
széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant
szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta
foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta
egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró
elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág
recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy
dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.
– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség,
fáradtság Zrinyi fülében.
Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet,
nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei
között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya
ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál,
harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén,
ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke
parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de
minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló
eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél.
Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.
Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után.
Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró
mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában
lealvó nap.
– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni
méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan
ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok
s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.
– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi
bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.
– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az
váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is
hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott
Patachich a vár elhagyására.
A bán hirtelen megállt:
– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun
állunk?
– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után,
aki szó nélkül a faképnél hagyta.
Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó
ideig.
Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte
által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved
hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál
nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig
követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti
nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart
ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a
szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!
A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele
az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak
ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád
várává pattant a sik.
– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád
helyett is… itten várat… várat… igen…
Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok
területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már
mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára
fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt
sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült,
buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.
A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult
az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz
porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a
hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a
mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a
sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.
Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa
felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre.
Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya
villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán.
De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-,
zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete
lófarkas üstökü aranyos félhold.
– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a
domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.
– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul
köszöntést töröknek adjunk.
A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva
fölnevetett:
– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!
De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó
szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.
– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő
fejét földnek nyomintva.
De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:
«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié
a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta
nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy
társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő
királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél
megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod
parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»
Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást
inasa kezébe s a követekhez fordult:
– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül
kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az
okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa
úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne
bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek
ez akolban.
– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott
a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.
– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a
savanyodott udvariassággal bókolóktól.
Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a
nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet
kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással
botorkáló követek után.
– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a
belső öröm.
Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté
kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A
vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények
daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva
fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a
hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd,
árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt.
Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok
rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén.
Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett
munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s
török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette
volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat;
szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a
faltömésbe; szerette volna…
Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a
gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:
– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől
súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes
izzadt kábulásig.