A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat
állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes
csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi
hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg,
mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot
elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve
irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.
Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez
az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek
sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér
csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája
csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét,
szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő
Erdélyhez immár semmi köze…
Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy
gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta
szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.
A bán leült.
Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s
törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s
kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad,
váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt
törésed…?
Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon
át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe
csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő
véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos
avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel;
föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy
sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a
törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta
szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a
száraz lombkoronán.
Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha
vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…
De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő
néma dühöngést.
A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult
vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott,
buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba
rugta a felkalimpáló erdei kant.
– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló
dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát
fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod
vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed,
hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa
alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…?
Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem
veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit
tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd
elől.
S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg
hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:
– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve
magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára
hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel,
dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi
laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy
megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé
üvőltök: Ne bántsd az magyart!
Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva
füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla
azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir
téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt
vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török,
maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs
a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a
jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s
vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a
vezére: Zrinyi!
– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra
lebbent a születő sorok fölött:
«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az
historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra
akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia,
az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott
vala…»
A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből;
Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember
s a becsületesben lázadó üvölt!!
«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki
az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi
veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy
őtet is be ne vonja magával.»
Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök
helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új
király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.
«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára
semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő
természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs
szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban
kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában
Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»
Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a
kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt
eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga
előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított
volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas
robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér
siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a
halott mezőt.
A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett…
Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes
részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s
magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen
toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás
vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő
példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás
szövevényü Tankréd-erdejében.
Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével
fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele
s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!
Mit ír?
Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa
s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se
szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.
«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s
tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden
remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak
népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit
hová tehetnénk.»
A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és
éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő
ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő
öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek
krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.
A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s
elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:
«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor
királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De
ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér
benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora
énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum,
benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»