Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló
dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony
oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró
kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás
béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe
zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu
nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon
deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte
fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete
bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb
béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó
bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben
fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és
messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.
Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos
alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az
elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s
itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó
imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető
kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá
söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor,
kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos
pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük
fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy
tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.
Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre
nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám
mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két
szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt
földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.
– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a
csobogó hallgatásban.
– No!
– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!
– Mi?
– Néminemü roszseb tudja micsuda!
– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!
– Csihulj, te!
– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, –
szól bele a vitába a harmadik.
– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a
hitetlen, – de mán én is látom, jün!
Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a
sötétben.
– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü,
– béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!
Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis
földhányás mögött hasalt a három legény.
A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen,
de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant.
Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü
éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a
viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon
őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá
csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.
A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi
útját az a kicsoda.
A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó,
meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé
mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a
másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker
türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy
meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:
– Jokarü, csodsuk!
Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul
hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik
végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.
A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje
fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a
közeledők neszére elordította magát:
– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak
föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.
– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.
– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.
A sáros, meztelen alak középre penderült.
– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.
– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! –
vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.
– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát
s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:
– Csimbók, cserebók!
Hát az t… merre lóg?
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon,
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon!
A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába
akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius
Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról
bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme
előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult
rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.
Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény
kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb
trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü
árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát
becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a
bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki
bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…
Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben
alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.
A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá
táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú
tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu
vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög
fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony
csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak,
rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz
fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott
Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu,
dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol
van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy
megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót
a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi
türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén
rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet
beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.
– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy
az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a
szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.
– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.
– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a
nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.
– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. –
Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!!
Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s
nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia
szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott
lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon,
absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria
tenger szele!
Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá
sátrában.
Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács,
Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott
lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie
Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan
táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És
most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére
süket a felséges úr.
– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak
holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő
ajtót, sátrából kilépve.
Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket
szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s
mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a
látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.
Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya
vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává
zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján
hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid
végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok,
gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék
hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.
Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát
gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos
szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az
onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a
védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd
előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.
Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás
felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.
– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött
Patachich.
– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten
Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.
– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.
Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze
lova sörényébe ragad.
– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével
egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár
birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi
kegyelemben maradtunk…
Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az
égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.
Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga
ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy,
fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán,
meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a
farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós
hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész
pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két
világbiró császár ellen…
Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az
ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:
– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!
S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében
csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.