A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt
kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő
ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket
szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán,
amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán
türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban
habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket,
ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat
kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara
remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában,
a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a
mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a
paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor
megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult
vad.
– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve
Zrinyi Péter.
– Osztán ez az egész! – felelt a bán.
– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet
Péter, – meddig várunk?
– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!
– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!
– Nem én mondtam!
– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire
szájjal tátogunk mán esztendők ulta?
A bán fölnevetett.
– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által
széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az
velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt
beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!
– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!
– Nem is vagyok Bécs komája!
– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.
– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!
Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük
hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal
emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen
veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve
figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos
állatot.
A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék
takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég
éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.
A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő
mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva
figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes
pirkadást.
A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a
hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a
mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt
fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó
felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással,
nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen
csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:
– Kanisa ég!… Fujjad!
Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a
dobogó lovak előtt.
A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron
táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával
össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.
Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták
bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes
hajnalát.
– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! –
Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha
mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony
dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról
csoportra.
A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe
littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók
mögött:
– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő
alul…
– Teve az! – fordult hátra valaki.
– De sas, két fejü penég!
A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló,
fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn
alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani
rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek
tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként
egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!
– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban
maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár
kutjának kávája mellől.
A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró
legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett
szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a
gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak
támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és
bóbiskoló iródeák.
Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója
alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.
A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel
susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.
A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja
az órát.
Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek
s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy
értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet
mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török,
hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…
Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az
udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a
falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák
kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad,
de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem
csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők
köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.
Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva
sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát
fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó
sötétség.
– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.
Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét
levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:
– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen
egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos
fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két
felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában
fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá
tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván
mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek
látszott, azután úgy tüntenek el!
A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is
mordult föl itt-ott.
Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit
bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan
aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte
hitetlenül hallgatta a mesét.
– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén
ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.
– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis
szobában.
Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a
levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy
őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!
– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.
– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott
tüz nem vala, alitom, sohun!
Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm!
Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább,
de…
– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.
– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.
– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.
– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.
A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü
tüzfejüket: csakugyan kis csapat.
A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai
között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért
föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut,
amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?
A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó
talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le
lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az
ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor
Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta
mögött:
– Što je novo?
– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.
– Ki?
– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó
keresztvetésre emelkedett…
– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost
a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt
bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz
szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.
– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett
kézzel.
Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török
tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal
szerződésem… tenni kellene valamit…
– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! –
viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.
– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.
Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:
– Barmok!
A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg
elől, aki Zrinyi lábához rogyott:
– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy
mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.
Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel
emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az
ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:
– Kanisa ég, mondod?
Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.
– Ég tahát?
– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…
A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény
nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.
– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva
kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra,
te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez
lészen üdőm!
A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén
megbolydult a vár.