A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a
kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu,
gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.
Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a
Szent Anya szobra előtt.
Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent
Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt
zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező
sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó
remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába
táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán
imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott
eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett,
s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki
minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá
szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal
mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem
mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a
szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit
szoborrá fagyasztott a bánat.
De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász
sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc
nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének
csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl
fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön
magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg
akartad lopni!
– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst
keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.
Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy
kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult
vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az
Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.
A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke
temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel
remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság
keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos
fogócskát játszik a törökkel…
– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy
megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a
lármát.
– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf
Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve
dühösen csattanó hangját.
Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.
Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig
tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy
hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák
behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra,
aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált
Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval
borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja,
hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova
Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan,
örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért
útba!
Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések
szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő
egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi
teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása
ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette,
Csáktornyának fordította lova fejét.
– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére
rántotta s egy vágtában nyargalt haza.
De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó
szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal
maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:
– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária
zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt
több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe
félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal
ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott
ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.
Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az
álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai
mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s
maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az
asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…
Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította
Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő
előtt északnak.
A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott
a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje
nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből
mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták
puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak
másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s
taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes
simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol
barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló
lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s
eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak
ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek,
rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat
váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé
ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a
hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna
kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.
– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát,
hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka
mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan,
oktalan rohanáson gondolkozva.
A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel
kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi
belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve,
prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant,
wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol
Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü
urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.
– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem
koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!
S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán
kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester
német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet,
drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán
csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy
szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a
bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok
remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon
átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát;
barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos
dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette
magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze
pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.
De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé
simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát
egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes
pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe,
fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén
kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum
prorex-et.