Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír
s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák
tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének
nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török
és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra
egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz,
milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és
milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae
summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán,
gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból
nézed a messze útra indulókat…
Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a
Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva
mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor
fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne
rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén
szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér
szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta
bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt,
hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött
vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az
arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé
földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A
rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése
közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a
pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon
keresztbe.
Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből
föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető
iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a
rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a
földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett
drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy
csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól
párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.
A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s
elvakkantotta magát:
– No!
Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott
két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület
vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva
forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott
s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.
Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg
gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah
vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken…
szellő táncoltató tenger felé…
A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba
pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.
Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult
meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque
turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.
Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé
emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást
ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt
föl ötven torokból mogorva-mélyen:
– Allahü! Allahüü!!