A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot
nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár
mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek
jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával
telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést
csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte
szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.
A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított
és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves
kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak
életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a
lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót
lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig
forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy
a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos;
ágaskodó, nyerítő mén a lelke…
– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan
piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma
csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s
nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…
S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta
magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol:
puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a
jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte
az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.
Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe:
szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva
hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való
pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh!
mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.
Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken
követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el
magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó,
puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe
menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet
felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron
számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve
előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette
nyugalomra:
– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek
azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után
járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!
Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név
felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz
lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy
karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe,
fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:
– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?
S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az
egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult,
bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát
a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába
reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való
hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a
Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos
kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü
követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár
lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített,
prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő
kövét.
De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a
távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda!
Elmulik, nyoma sem marad!