– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan
látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha
esel, megtapodnak!… Mi az?
A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A
szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan
visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső
szóval magától:
Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi
se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna
végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a
hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé,
hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az
ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek
halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr,
héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal
elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek;
tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem
fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni
jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és
itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»
A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:
– Miklós!?
– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.
– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!
– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.
– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra
fordulva egyet.
Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram
is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a
nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a
Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette
észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török,
a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán
éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk
figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes
processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi
valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való
törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a
Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz
confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így
lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt
békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta
volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve
szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor
se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a
Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi
barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és
fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak
birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor
fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen
s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot
gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva
szabdalta darabokra.
A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről
székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe
hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül!
Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással
viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának,
lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány
arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott,
bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán
elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér
ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni
sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két
napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt.
Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu
délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi
hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény,
szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta
Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a
gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára,
csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult
mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült,
mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel
számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus
regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.
– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve
a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!
Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új
bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám
itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte,
senki se látja, mi emészti belül.
Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s
görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló
örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze
székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e
bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De
Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a
gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő
homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek,
lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros
képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen
föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.
De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz
szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két
gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain
pötyögősen lebegett a nadrág.
A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt,
kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A
gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall
minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de,
ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott;
Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte;
az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem
látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről
suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé
halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.
Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat,
fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török
fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról;
a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján
zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt
rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz
mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz
herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a
választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.
A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak
fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt,
hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:
– Asszonyunk fiat szült, uram!
A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón,
lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé
rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös
mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:
– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…
A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a
küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.
A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja
hangos, ideges örömben rezgett.