Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis
olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló
viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok
fatábláin.
A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a
szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt
magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a
selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán
esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak
a kicsi sír erősebben…
S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel,
– a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan
huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra
fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk…
az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem
volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó
Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a
lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?
Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a
szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből
fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.
A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj
hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska.
Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit
csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos
ordításban.
Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:
– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!
*
Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér
takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs
iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas
rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a
csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles
szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé
elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán
pendülő ásóját:
– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?
– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta
mögül mély meggyőződéssel.
Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy
György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:
– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes
halált kivánnánk inkább!
* * *
A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga
zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak
a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.
Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis
alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a
vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa
fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány
ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva
iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató
ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen
követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.
Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a
vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak
föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme
fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze
keletre elnyúló síkon.
– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.
Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra
dagadt patak piszkos vize fölött palló.
– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol
egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe,
az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel
keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé
szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.
– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.
Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.
A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s
Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas
kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a
Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok
keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró
levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu
szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő
kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók
szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő
svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por
elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen
hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi
várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a
svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja
előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és
remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt
város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek
szivet döngölő tompa dobogása…
* * *
A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva
csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár
sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben
összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába
szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos
barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt
sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl
a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával
kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.
– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? –
folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt
szóváltást.
– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.
– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!
– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.
– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben,
vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre
mentem volna Csáktornyára…
– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem
nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.
– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek.
Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más,
vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett
szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen
fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded
csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással
szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit
mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre…
De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem
könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda
pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát-
és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben
az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s
az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…
– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.
– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.
– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.
– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán
függő, valami régi, füstös király-kép felé.
– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán
csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti
Lengyelországbul fujdogál erre alá!
– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.
– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.
Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd
visszapattanva fölkiáltott:
– Mondd ki hát, hogy higgyek!
Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében
olvasott:
– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan
szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!
– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal,
egészen hozzá hajolva Péter.
Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel
született meg a gondolat…
– De ország gubernátora, igen!
A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály
a tengerről föllépett a sziklákra.
*
Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára
alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk
füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó
széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü
síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük
két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal,
csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és
magyar lovasság.
S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett
nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.
– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló
tömött szakálla.
– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.
– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent
tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind
elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták,
Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi
műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen
dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal
meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária
emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!
Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.
– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor
Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő
lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi
nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér
paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal
indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja
mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején
meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…
Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák
sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó
nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban
előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos
pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben
tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan
egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz
tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi
első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.
– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy
hangja.
– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.
* * *
A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába
remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult,
gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai
hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe
tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas
ráncokba vont homloku Máriát:
– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez
pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai
aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán
mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca
ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: –
Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő
mester keze alá rendöltem?
– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.
– Az salétromcsináló ember?
– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…
– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak
most vette észre, – Trézsi?
– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.
A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé
siető bán mögött.
– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.
A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny
vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:
– Väterchen! Väterchen!
– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.
– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte
minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be
sopánkodva.
– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.
A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:
– Talám többet is tud németül, mint apja ura!
– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér
vállvonogatással hátat fordító asszonyt.
Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle
gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből
kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe,
amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva
fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.
A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen
rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy
selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között
tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó
ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül
eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden;
sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd
leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve
enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató
fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a
dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles
követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja
hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre
feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött
hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a
köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik
szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő
alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés
patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de
cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!
A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron
keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s
amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A
négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak
hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.
– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári
kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges
fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak!
Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó
napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh!
mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…
– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!
– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő
farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély
vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt
föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh!
az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő
lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!
Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött
és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit
zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy
ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az
öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!
– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk!
Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen
üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk
köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna
még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy
lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket
leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély
tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott
megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló
gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa
Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.
Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres
erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről.
A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt
elgondolt hadával…
Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta
össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított
őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:
– Nagyságos kegyelmes uram!
Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén
állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte
szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező
tekintetét.
– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt
nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik
dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik,
szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy
alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja
és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges
cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon
nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az
keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az
összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre
rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.
*
De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására,
aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót
és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán
király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd
király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein
elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében
elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert
magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás
hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult.
Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette,
Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék
készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják,
hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak
rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő
gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és
hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már
gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába
átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága
magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu
lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak
el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján
gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre
menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak?
Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s
onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább,
még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai
hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni,
vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város
behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki
marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé,
amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára
mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent,
hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe
kerül-e?… Mindegy! Csak előre!
Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón
átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, –
ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták,
– a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt…
Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj
nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki
tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond
hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s
bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…
A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten
bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves,
éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje
remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten
rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…
Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével
a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el
a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos
tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn.
Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…
A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a
fejét.
A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult
jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág
reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt.
A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…
– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa
apathiája.
– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu
szakállával Kemény János.
– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, –
de mi lészen holnap? – sóhajtotta.
– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán
előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva,
Kemény.