– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély
kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett
lázas két szeme.
– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét
csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.
Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült
szemrehányás.
– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak
tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan
ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te
annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak
környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát
azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól
tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket
s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! –
sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott
tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé
fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta,
sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s
kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló,
urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun
őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre
leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett
ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.
– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak
a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az
északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az
érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat
csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le
a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő
ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.
Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó
karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre
lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges,
szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj
nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így
állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai
lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán
a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért
uruk után.
– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján
minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb
ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak
németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága
urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! –
Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az
nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! –
Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett,
fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.
– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva
Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen
felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?
– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után
elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán
tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? –
kérdezte keserü-édes mosolylyal.
– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba
hajló apró nyögésekkel.
Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.
– Fáj valahun?
– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy!
– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.
– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.
Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló
gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe
szorulva lendült a levegőbe:
– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!
– Miklós!
– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral,
elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto
figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet
emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden
undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám!
Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü
köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!
A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba
kezdett.
– No, galambocskám!
– Mán semmi!
Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az
asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott
méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége,
foglalatossága, a birtok állapotja felől…
Mária sírva fakadt:
– Miklós, úgy fáj!
– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség!
– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes
szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi
állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet
prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy,
ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében
sírva szegte fejét a falnak.
Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve
fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban
szürke tejút kavargott. Mit tegyen?
– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő
könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!
Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az
asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.
Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se
tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo
után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne
legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak
meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél
megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a
kiáltás:
– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult
izgatottságot.
A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.
Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak
benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy!
Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem
méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a
nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A
természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz,
meg-megállsz, mint a bolond óra!
– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz
csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!
A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána.
Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.
Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel
járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy
paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő,
beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál
kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia
paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák
remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte,
fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot.
Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A
rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas
közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig
semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő
udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő
szélnek s megindult a ház felé.
Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó
kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen
lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos
gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét
fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul
nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos
zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el
szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére
huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s
lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.
Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az
asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más
semmi!… Benyitott.
A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé
előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva,
fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A
lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott
át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s
lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis
kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen
kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom
a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett,
egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen
mutatóujja bütykével vállon bökte.
– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló
arcába.
– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna
és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.
Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az
ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.
A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc…
Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs
bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi
minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!…
Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából
átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy
figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz
lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra
domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a
csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá
iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy
öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.
… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen
elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak!
Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána
ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát
majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse
nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a
járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle.
Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta
örökébe!
– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!
Odaát mintha megállt volna az élet.
Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet
az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva
magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos
kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban
Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül
özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak
rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint
felcser a nyüvel rothadt sebben!
A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal
lobogott.
… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek…
köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus
Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat;
elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek
sáncról, bástyáról.
– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.
… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig
lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.
Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az
őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az
elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők…
az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?…
gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…
Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s
elaludt.
… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja
kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak
markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a
nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é,
hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország
gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják
háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az
király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát!
Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az
erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el,
evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja
kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld
posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam
harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul
keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már
a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával
jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek.
A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A
sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az
ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom
lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre,
hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy
szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra.
Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A
mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei
követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember
odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!
Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos
verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott?
Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!
Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle
feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?
– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony
hang.
Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.
– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!
– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.
– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult,
megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!
Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj
fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal
nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott
öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!
A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:
– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót
jegyez!
– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.
– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen
tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a
másik szoba felé. A meleg viz már vár.
– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.
– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel
az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne
sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös
ujjaival a kis feneket.
– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.
– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?
– Örülök! Hogyne!…
– Ha csak leány is?
– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott,
csak ű szent fölsége éltesse!
A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.