A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely
reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó,
tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a
bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli
töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s
Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy
darabjával.
Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház
sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s
düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te
itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi
törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz
összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára!
Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt
Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!
– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek
talált pompás forgót.
Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja,
mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs
nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot.
Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük
várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék
tréfa lenne!
– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire
várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett
a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.
Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak
legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba,
elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli
följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a
nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne
késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…
– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke,
szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel
indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.
S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását?
Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus,
Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység
ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török
harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának,
elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket
és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön
az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az
ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes
hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös
tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme
semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok
őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a
korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S
ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és
paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert
undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi
segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem
tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De
te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek,
környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!
Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte
furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg…
majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt
festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót…
aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a
derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju
Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik
mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos,
biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…
Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük,
hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha
értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar
hadi dicsőség?
A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében
haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen
tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi
csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány
vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.
Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt
lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán,
mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s
aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!
A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.
Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz,
rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína
vissza minden kontyos török…
A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két
házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó
folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és
kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel
hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak
remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült
égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.
– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt
Zrinyi.
Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ
szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt
elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont
karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és
Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok,
címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!
A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére
kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a
királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.
Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!…
pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk
erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet,
elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!
A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye
ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte
mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.
Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság!
Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába?
Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi
és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő
fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak
cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt
pedig választani fogjuk!
Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise.
A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret
terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás
főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz
aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit
összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a
térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve
néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona
súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó
színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok,
födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva
hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles
ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel
ujra…
Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel
Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette
selymes sáppadtságu gyöngysorra.