A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt
dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés
ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató,
seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes
hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett
palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek
az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent…
Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után
nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej,
országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles
nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének
kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a
Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés…
sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom:
játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német
retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!
Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már
Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal
magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat,
amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért
kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités,
egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek
megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó,
nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi
engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért?
Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a
béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!
Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant
napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora
csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot
törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert
félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a
muszulmán kopja!
Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta
megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé
sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka
után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért
Patachich kapitány.
Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát
kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság!
Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos
sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar
úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki
nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi
csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…
Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett
király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a
magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének
már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!
A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre
egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a
felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból
görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két
úr fogadására:
– Vártam mán kegyelmeteket!
A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak
befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát
meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.
A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer
kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.
Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen
borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de
észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis
csak megszólalt:
– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!
– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.
Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s
rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két
arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól:
Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett
le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal
mellett huzódó padszékre kuporodott.
– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig
észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem
látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros
bajuszát.
– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.
– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök
szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas
uramnak.
– Köszönöm! És?
– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez
hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs
behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.
Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a
keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.
Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy
Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi
királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt,
mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert
bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért,
az szerencse hogy pórázon járt…»
Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely
óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú
láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk
fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös,
csuzos ujjaival:
– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy
urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad
bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után
valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A
térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg
engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a
szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a
szőnyegre.
A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a
pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont
s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s
maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.
– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.
– Tám csak nem?!
– De tám igen!
– Csinálja kegyelmed jabban!
– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!
Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:
– Be accurate túdja!
Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten
sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:
– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?
– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem
határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.
– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő
erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit
bolondoskodunk?
– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.
– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére
vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen
ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy
látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy
halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az
lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy
hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok
értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az
meglévők is elpártolkodnak!
A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.
Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a
független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok
bánjában…
Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét
hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:
– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel
expeditiot!
Zrinyi az ajkába harapott.
– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek,
háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az
Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!
Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó
felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.
Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan
sértődésben álló Zrinyi felé:
– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak
tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!
A bán gúnyosan bólogatva helyesel.
A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:
– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!
Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva
sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.
Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.
Ébeni ijedten állt meg a folyosón:
– Bécsapá az ajtót!
– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.