A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött,
amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos,
hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek
piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.
– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott
föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán
pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska
öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az
ajtón.
– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem
hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva
nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre
huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi
történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd
akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha
fölemelkedtek volna rajta a deszkák.
– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik
országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, –
igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy
járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.
– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha
lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.
A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés
nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott
ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre,
amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a
megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.
– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.
– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. –
Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná
egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?
S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta
egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan
kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak!
Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz?
Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva
sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott,
mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony
megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az
országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet,
tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi
magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te
is majd magasra!
– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság
védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel
az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek
Magyarországbul Erdélybe…
– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a
fejedelem terveire.
– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!
A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a
hintót.
A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta
büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult
szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is,
a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert
szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman
leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz
már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy
egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni,
hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a
Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul
mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között,
előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni
suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!
– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább
bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…
A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül
egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis
uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek
bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen
tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik
oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.
– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.
– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?
Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört
kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként
esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól
hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar
ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba
hal a szó:
– Kurvanyátok!
Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a
verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé
rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu
mögött eltünik a kis csapat.
Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.
Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak
nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora;
élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul.
Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a
kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük
káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját
baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s
lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább
ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel
az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s
későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ
kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most
ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött
csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak
valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.
A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot
Puchaim:
– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die
Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen,
und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er
solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach
Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…
A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.
Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.
– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt
meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.
… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az
más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni
a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem
kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az
aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly
tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a
pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon
le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is
ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…
– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet,
érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.
Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a
behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével
Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki
rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak
fogják hivni.
– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság
visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező
választ Klobusiczky.
Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a
Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy
csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes
ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.
– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!
A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal
bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános
sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően
kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt
meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán
kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan
hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos
bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni.
A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós
német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő
kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük
lassan.
Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását
ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan
az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az
érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó
füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót
kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan
magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket
elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A
bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs
örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj!
Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház
ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző
madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás
után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet
felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!
A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek
mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A
házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár
nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett
egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló
dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan
egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az
országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött
beléje.
– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.
A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.
– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.
A német futásnak eredt.
A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a
távolodót.
Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett.
Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a
kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt.
Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott
tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve.
A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré
fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres
szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre
vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve
elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a
kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt
fölhajló széles karimájához bökött ujjával:
– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való
gondviseletlenséged?
– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?
– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri
főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.
– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság
dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak
nyomomban!
– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?
Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy
fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé
szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba
meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.
– Mi az?
– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta
az iratot Szunyoghnak.
– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.
– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, –
szólt Zrinyi.
– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, –
illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.
A legény földnek irányitott fáklyával elindult.
– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta
hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta
nem látott barázdája.
A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt
pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli
torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka
keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva
huzódott utánuk a köveken.