Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont
karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó
gomolyagát.
Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a
busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta
piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a
palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója
lent vár…
Mögötte élénk horvát szó csattogott.
Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két
hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok,
Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum!
Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja
őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az
ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint
száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére
kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán
százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére
csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki
szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben
megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky
István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd
vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának
gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit
ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr,
Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a
vox populi!
Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás
hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy
«silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás,
kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás,
aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a
szó.
Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.
A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz.
– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…
Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.
– E… catholicis…
– Szt! C-sz! Silentium!
Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.
– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!
Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl
helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:
– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két
izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.
Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste
Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá
csöndesen szivében minden, minden.
Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés,
csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk!
Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas
gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket,
szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett
kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s
az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel
igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.
– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben.
– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles
legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel
együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett
hiveinek s ment szavazni.
A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott
tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére
után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai
hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni
akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető
nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a
helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis
buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a
dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott
magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen.
Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony
dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte
kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a
feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első
világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek
fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s
hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar
– … sár!
– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak
mennénk!
A terem ürült.
– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.
– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis
szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.
S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig
berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte
bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar,
vivát…
– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini!
Vivat! Vivat!