A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos
tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált
ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón,
gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke,
némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a
burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az
országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A
szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s
gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó
magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben
úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és
királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és
más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü
és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó
csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és
pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A
rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis
piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a
szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis
nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a
büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit
ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült
méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás
Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal,
tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.
– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a
tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.
Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy
arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.
– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. –
Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg
keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te
kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó
bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok
az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített
aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt
Wesselényije vállát.
De a császár nem jött.
A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból
kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az
urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a
personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor
jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve
bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött
nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták
gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól
tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban
megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek.
Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát
s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék,
hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb
irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier
parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan
sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete
ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!
Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a
várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra
éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra
nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.
A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből.
A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá,
a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti
füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött,
hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi
nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt
buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az
emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami
nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási
kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni
előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők
mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát
szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A
sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után
előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok
alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos,
kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval.
Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és
kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli
hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju,
köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta
büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s
messze a sikon…
– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.
– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.
S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca
és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult
el előttük a hintó üvege mögött.
– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár
tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen
bizonnyal, hehehe!
A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra
mutogatva a hintóbeli urakat:
– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!
A hintósor lassan vonult.
– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most,
félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.
A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen
mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis
álmos szem.
Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük
fölött.
– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival
castagnettázva.
A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult,
vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a
kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné
hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte
már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette
kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint
leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb
rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó,
szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos
gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan,
méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája,
ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt
arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek
volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót
főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos
arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu
pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak.
Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.
Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a
mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a
büszke habsburgi zászló.