Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen
égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent
István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon,
hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a
csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott
kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból,
tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép
s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán
kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt
egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete,
zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér,
ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő
fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét
férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt
szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák,
peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas
sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid
derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett
lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni
kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes
gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol
satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll,
csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben
harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…
Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán
bekiváncsiskodó szines forgatagot:
– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem?
Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski,
madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem
attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az
kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó
németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy
nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!…
Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba
bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s
mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj!
baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed
úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög
Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván,
hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal
nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis
cselédem! Érted tészem, de magamért is!
S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló,
Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.
Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva
merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete
háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának
csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja,
távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli
sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok,
szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a
mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág,
félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru,
ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös
bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes
remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi
rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!
Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a
Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a
virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar
Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt
Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti
magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától
valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz,
amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját
németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi
hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen
derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól
tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!
Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott
föl fáradt tagjaiból szivére:
– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?…
Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…
De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a
kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez
vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le
a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a
toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy
minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon
egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt.
Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás?
Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent
azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura
engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az
előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.
A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes,
magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát,
intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör
nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást
kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:
– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves
nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!
– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám!
– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! –
fordította német szóra a beszédet a herceg.
Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás
pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.
– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.
– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg
dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt
gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca
elborult.
– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi
felség!
– Ritka lelki és testi erő, bán ur!
Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát
nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.
– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.
Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.
– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! –
folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.
– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal
Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok
méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán
a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja
helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán:
kérem kegyes assistentiáját!
A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok:
– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől
telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi,
mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!
Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó
kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a
kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés
most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek
karimátlan bársony calotte.
– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy
nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr
jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen
állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent
megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az
ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.
– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta,
s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta
kilincsét Souches gróf.
– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen
megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva
elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s
keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar
úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet
szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a
Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott
eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A
herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan
dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui«
közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott,
a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s
gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.
– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó
csillagát!
Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak
fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket
külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk
láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? –
kérdezte magában.
Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s
felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:
– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?
– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi.
– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a
keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta
tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa
pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás
mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse
műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.
– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. –
Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’
affare!
– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki
szelid magasságokból Montecuccoli.
– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az
embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és
gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor
inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben
támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est
consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia
plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.
– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.
– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától
Montecuccoli.
Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája
fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők
szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó
Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s
nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe
vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a
bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról,
gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár
dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…
Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta,
hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy
ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha
palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem
szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig
lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes
szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.
Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg
megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:
– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala,
palatinus akar lenni.
– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.
– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal.
– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta
Montecuccoli.
– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.
– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta
Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!
– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott
könyvekben!
Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:
– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De
tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud?
Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi
cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején
utóvégre is…
Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:
– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!
Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint
meghajtotta magát:
– Hát igen!
– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit,
találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!
– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt
ist er ein Narr! – mondta a herceg.
– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.
– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, –
mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett.
Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.
– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias
megsemmisüléssel Montecuccoli.
– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon
valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak
követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát
emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy
körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett.
Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.
– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.
Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat.
De Rottal keményen háborgott:
– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen
vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a
dolmányban, ah!
– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is
akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi
bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg
tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre
vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki
a keserü rágalom Souchesból.
Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben
Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi
urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá,
mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról
beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a
mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem
simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató
tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága
nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról,
álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem
hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva,
kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt,
míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról
beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen
kicsiny száj:
– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán
nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is
teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá
magában.
Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit
Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga
mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát
vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem
tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de
község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast
jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki
legénykedhetnék ellened?
A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat
döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon,
füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette
izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a
délután, mikor a dunai révhez ért.
– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett
Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen.
Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a
szél.