Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.
Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török
beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény
ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt
jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a
mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés,
irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy
küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága
ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin,
bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél
Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb
makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!
Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly
hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci
emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy
figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke
hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az
asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:
– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden
dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra
avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni!
Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad
néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül
való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni,
ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók,
kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az
kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek?
Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az
forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog
még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való
adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az
fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt
palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető
(hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus
Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar
nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!
Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő
horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek
s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az
egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és
homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb
mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a
palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.
Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca
halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik
mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak
fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása
viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.
A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de
Migliani mosolyogva intett a kezével:
– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy
ihon e, megkezdém az földi életet.
Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze,
hogy persze!
Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát
szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a
húzódozót:
– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?
Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi
belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus
műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását
keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott
szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:
– Te… te… te!…
S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.
– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.
– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.
– Éhes vagyok!
Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem
állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:
– Mán is válosztgat!
– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.
Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is
letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája
mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak
cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó
tetterő:
– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén
álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád
adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi
szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly
bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon
nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid,
hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben
viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?
Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar
gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay
pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot,
de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.
– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és
practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk?
Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az
község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy!
Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság
volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére
csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán
koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy
Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy
falnak ne állassanak!
Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről
beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a
gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy
Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását.
A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi
megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy
megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az
ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a
nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben
megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a
meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a
meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a
Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.
– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult
fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván,
mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!
Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor
buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az
istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s
rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló,
kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?