Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva
bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden
fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen
ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a
füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.
A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták
a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább
kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár
érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa,
szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a
legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar
nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése…
Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos
zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen!
Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte
keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt
táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,…
milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most
újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég
Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig
simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt
lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi
udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról…
S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát
küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich
haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak
praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja
nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd
szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk
nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből
békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…
Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve
tüzelő homlokot:
– Aber, Nicolaus…
Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a
kis kezet:
– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy
tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én,
Zrini!
S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis
asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.
Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A
hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a
törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők
futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul
össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem
övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi
neve együtt fog az ajkakon forogni!…
A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából
a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.
Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré
enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton
csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek
küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé
csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok
nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a
lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi,
zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a
szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte
volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös
családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes
szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de
megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést
vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege
elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény?
Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat
nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán,
mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…?
Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt
amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek
föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre
iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország
is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös
remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…
Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy
mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség
circumstantiáiról szóló aphorismusait:
– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti
vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…
A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a
tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta
először az érte jövőnek tipegő lépése…
A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy
végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette
nadrágjához bicsakját:
– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle
dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket
télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad
násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is
tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága
foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. –
Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a
kapu-nyitást kérő hangra.
A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró
vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája
közeledett.
– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az
pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.
Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére,
onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe
öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették
szét az olvadó havat:
– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!
– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró
ifju lányos hangja a vörös arcu embert.
– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!
Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.
– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.
Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.
Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. –
Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek
alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy
napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába?
Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az
európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán
eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein
kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?
Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.
Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán
összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló
lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített
papirlapra meredt mohón…
– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.
Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben
emelkedett fel kiki.
Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult
keresztvetésre:
– Az Atyának… szegény palatinus!
A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.
Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét
és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.