Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár
bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében
szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi
olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton
legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat
lovas hintó nem volt látható sehol.
– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi
haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben
esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely
választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik!
Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű
nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az
úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf
Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi
szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az
királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki
nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig
Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf
nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is
Varasdon cellengett!
Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes
kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való
váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába
siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is
altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a
toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról
Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német
katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús
asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich
egészségére.
Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe
ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata
csak éppen hogy átsiklott rajtuk.
– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste
gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy
tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm,
brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor
német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben
mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében
velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne
elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten
ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen
az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok,
csak megnevetem!
– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? –
fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.
– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a
kanonok.
– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.
Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a
Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja
fogadta őket.
– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.
A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva
felhangzó éneket:
– Most is örömemet
Magaddal elvitted
Kedvemmel egyetemben,
Reád gyult szerelmem
Titkon éget engem,
Keseredik elmémben,
Áldott szemeidet,
Gyenge szép szinedet
Juttatván én eszemben.
Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy
hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:
– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.
– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.
Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban
megjelent Mária izgalomtól piros arca.
– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?
Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson.
Zrinyi szótlanul adott kezet.
– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak
kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom.
Ó, be szánom!
Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen
hadonászva.
– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?
– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének
fuvásban?
– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.
– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte
szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.
– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.
– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.
A lány egészen megijedt:
– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?
– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra
téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?
Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:
– Van!
A bán keze szorosabbra csukódott:
– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?
A lány keze megvonaglott.
– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy
lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s
magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal.
Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem
kegyelmedet.
A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.
– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz
tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé
lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar
zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre
előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?
Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s
kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.
– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul
mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg
szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem
förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi
mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját
impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása
tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért
hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy
Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart.
Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját
elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen,
ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh!
lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és
könyörülj rajtam!
Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny
szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:
– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma
muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?
Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul
a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a
gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.