Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s
kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be
sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta
ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont,
papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne
vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen
deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a
világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s
kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le
remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz
csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben
előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább
a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön
fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész
élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a
lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott
ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny
virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át
elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas
mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az
ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb
átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült
vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a
szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.
– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve
meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul.
Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!
– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék
szeme s két sor apró egérfoga.
Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő
vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay
udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán,
Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő
szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat
nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája
kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! –
folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta
egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de
aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel
kinálókhoz szegődött:
– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!
Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó
gondolatokat s leült.
Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról,
Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi
mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni
tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart
kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett
mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott;
sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a
lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit
ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami
egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.
Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett
arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!
– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.
– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, –
gondolta magában.
A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.
Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az
uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:
– S az neve?
– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!
Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.
– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne?
Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú:
és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült
indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a
ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért
ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele?
Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el
tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen
magyar…
Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit
az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában
hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába
száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán
csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt
hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.
– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő
nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem,
nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely
szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo
mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor
is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.
A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták
a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra
dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló
mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte
szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz
lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett
fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen
megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a
legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.
– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta
magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre.
Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.
Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett
csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az
előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva,
összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:
– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!
– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült
föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.
Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.
– Surge, amice, surge! – nevette a bán.
Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s
Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:
– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!
Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott
egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről
a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával
hallgatta.
– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával
kezében Mária a folyosón.
Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot.
Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve,
köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.
– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy
cserép virághoz lépett, föléje hajolt.
Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr.
Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára
jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors
jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek
egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer
ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők
emlékére.
Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette,
hogy egyedül hagyták őket:
– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a
fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült
benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett
a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:
– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már
öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a
zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra
mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát
egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis
kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely
konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal
hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos
komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária
bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán
arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi
nevetése is.
– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! –
örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek
sejtett eseményen.