A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való
megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye
szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó
törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada
sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához
értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá
duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a
vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az
üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva
mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:
– Katonák, előre!
Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.
A kard másodszor suhan:
– Kürassziere!
Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s
elnyeli a cserje.
Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat
már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka
szakadtából közéjük üvölt:
– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!
A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő
pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor
élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz
felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele.
Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:
– Biszm-illah!
A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára
emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé.
A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.
Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett
megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból,
baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom
felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte
örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s
maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi
discursusokat, aphorismákat írni.
Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló,
fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól
búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!…
A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A
stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból…
a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy
ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a
szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű
magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.
A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve
nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban
egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke
címet:
– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’
Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO
M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget
veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant
Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte
be hamiskás oldalpillantással.
Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.
– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit
itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti,
azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt
megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az
históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát
emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár
szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám
uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való
beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de
Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay
ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval
titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy
maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország
fattya!
Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne
baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire
gondolsz!
– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?
Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:
– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! –
Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő
hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit
elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel
egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni
kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert
mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért,
pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon
rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és
gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg
akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.
– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy
ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában
inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben
változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!
– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az
Bécsben utazást?
Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire
akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a
választ.
– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy
tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!
Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett
a kanonok léptei alatt:
Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs
fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki
tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is
forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!
– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum,
szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája
Zrinyi szemébe utolsó tromful.
Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a
horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben
valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg
emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt
jobb jövőbe sziporkázta fényét.
– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez
egyszer!
– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy
dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.
Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle
bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu
puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz
puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér
buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje
után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő
farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik
remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés
förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a
közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő
távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s
felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A
távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba
temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges,
büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra.
Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü
asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve
futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is
elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt.
Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden
beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő
kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is
annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e,
hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása
fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek
elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon?
igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török
hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e
csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd
mezőbe szállni tavasz nyiltával?
Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül
szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a
kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem
várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással
élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme
belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:
– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu
német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az
építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát,
merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra
való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez
hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az
üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!
Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek
panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy
nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az
asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő
fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.
Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt
meg Ráttkay:
– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk,
az török-é vagy az evangelicus?
Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó,
mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén
jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.
– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia,
nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a
pontot elmélkedése végére a keserűség.
– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.
Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:
– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse
aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo
regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male
disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!
– Verum est!
Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve
vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három
idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a
melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe
tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a
szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok
ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra
emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.
Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek
mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a
kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok
el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással,
sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau
állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és
sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy
mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró
vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul
pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy
látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze
elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok
karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok
esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang.
Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének
felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek
valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja
fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.
A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé
tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a
kantárszárat és süvegét magasra emelte:
– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!
Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros
üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott
fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete
hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s
egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte;
rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen
kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér
stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a
szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni
fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm.
Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan
kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas
ablakra: úri ház!
– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta
buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.
Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett.