Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról
kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa
nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta
vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol
kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel
pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik
bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a
tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett
bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt
kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt
sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza
szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új
és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr,
szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma,
bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc,
pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és
kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka
gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre
újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje
fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse!
– gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt
lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét
kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire
lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem
most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs
kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott
kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett.
Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.
Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit
rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és
oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul
bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a
mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra
kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése
harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a
golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben
aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve
vágodik el amott a más.
Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:
– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az
nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!
A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár
legény.
– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos
veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos
közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra;
zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a
völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben
dühöngve ébred új erőre.
– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan,
kardot ránt s úgy rohan tovább.
Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben
fénylő tetővel békés udvarház felé.
Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb
rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut
velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében
rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb
igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel
s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a
földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér
tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten
ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s
mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata
Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz
vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában
Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.
– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott
egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak
s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az
árnyékba s ott szótlanul összerogy.
Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A
másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént
agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a
padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok,
oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága,
szerelmes sljivovicától.
A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a
sáska-hadat.
Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt
barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a
gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s
hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény
füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske
kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán
elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a
kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító
örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók,
egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül,
a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve,
sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.
Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros
fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk!
Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is
maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a
borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz!
török, német istenuccse!
De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj!
Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy
birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló
vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A
három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely
szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a
részletek a helyzettől függnek!
– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele
ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.
Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott,
csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert
puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán
túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak.
Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az
őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes
távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a
fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak
rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.
Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat,
megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet
borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron
meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók,
de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út
lihegteti a legelől haladó grófot.
– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s
visszatérő kém.
Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni
Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a
híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis
igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma
ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat
függ. Hát odabenn nem lenne senki!?
– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.
– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.
A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból
nem felel senki, semmi.
– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a
hangja reszket.
Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva
verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban.
Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de
a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu,
zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll
elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is
buzgó legényeit.
– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.
Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a
kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb
tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?…
Csönd!
Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.
– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga
kénozza az öreget, az okon rí!
A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu
végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál
zsibongva kopog befelé a sötét áradat.
Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol,
ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos
népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a
várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő
ágyában:
– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván
azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden
értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos,
dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é,
te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg
kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit
kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket
hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való
Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted,
mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri
üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved.
Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást
fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó
akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény
forintom… Bizony!…