Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó
írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg
tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban
csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés,
hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete
posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül,
de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az
ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt
leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán
lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető
szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama
lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog
hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás
echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély
lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is
zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz.
Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a
szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt.
Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám,
mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a
zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.
Ebédelni hívni már nem is merik.
Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült
arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos
folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott
fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék
selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a
térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög,
míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt
édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő
áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik
indulatának egyenletessé halkult hullámzása:
– Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása,
Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia,
Seregek Istene, Sidóknak királya,
Alfa és Omega és jók bizodalma!
Mi hasznod féreggel néked törvénykezned,
Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned?
Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,
Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz.
Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért,
Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért,
Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért
Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért!
Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig
pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára
tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha
ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a
valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a
csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de
könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató
szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az
ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel.
Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s
visszaborul a tigrisbőrre.
Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos
alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel
csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.
Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez
tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes
alakjával.
A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel
aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a
fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat.
A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne
verje a nagy urat.
– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva
meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.
Zrinyi föltekint.
– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.
– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.
– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul,
hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy
az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz
baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének,
lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy
lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!
De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a
szomszéd szobában.
A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit,
aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.
– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem
beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.
Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a
kerekedő sorokba:
– Euridice eszemben ha iün szép száiod,
Két fekete szemed, aranios szép haiod,
Két domboru mellied és szép máruáni álod.
Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod…
– mikor Vitnyédy belépett hozzá.
– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!
– Jó napot!
– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram
megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak
kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De
az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék
testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.
– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában
Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez
várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s
ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen
vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem
adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste
k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, –
folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…
Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.
Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében
senyvedő gondolatai:
– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az
özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az
asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a
nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött
Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet…
Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a
kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S
Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta
bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte…
és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott
gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin
nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!
Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen
velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont
szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor
is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején;
dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra
lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán
felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda
borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny
öntözte dolmánya ujját…
… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a
tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája
leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum
laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy
áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák
harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel
Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a
levegőben…
Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény
villódzását látja a kék palást selymén.
– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban,
könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt,
megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!…
Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru
édessége, ti gyógyítsatok meg engem!
Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a
felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont
karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:
– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh,
útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!
Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári
por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását
suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán
behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott
utánna.
Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély
vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten
rántotta fel a kocsi ajtaját:
– Ahimè, il signore!
A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.