Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia,
hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára
húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli
verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a
frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a
gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A
pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert
patika-láda.
Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba
felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:
– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések…
igen, röviden!
Újra megállt.
– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra!
– biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a
kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt
léptek hangja csattogott vissza a falakról.
Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:
– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó
dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a
szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!
Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a
papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek
következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el
lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt
megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel
roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt
bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit
tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még
Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«
Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.
– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan,
sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.
Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul
megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek
szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a
lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott
ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj
remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait
nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta
elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek.
A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A
kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó
mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével
megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott
sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a
megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az
erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló
arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy
szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s
aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi
mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével
akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé.
Eusébia fuldokolva köhögött.
A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az
ajtót, eltünik.
Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint.
Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon,
csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a
hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A
lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma.
Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny
száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes
iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott
ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó
csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből
a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül
vonitó zokogást.
– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is.
Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra
nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja,
aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj
ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul
fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe,
míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss
párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá,
hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét,
belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és
tovább siet.
Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott
viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:
– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!
– Légrádo…
– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!
Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság
után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott
egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s
csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső
fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja
közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A
felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó
fáklya-láng jött vissza lassan.
A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő
füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az
elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.
– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a
másik szobába átöltözni.
Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.
– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve.
A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány
kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment,
közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:
– Nagyságos uram, az tűz…
Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy
karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a
selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra
felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a
havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.
Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek
tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek
kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni,
azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt.
Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal,
tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk
forgolódását.
Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az
ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy
lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál
markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni
akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését.
Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan
elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán
Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról,
Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra
Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait
magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja,
Orehóczy, törődött is ő vele.
Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit
Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos
gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában
indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres
Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a
didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér
ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a
hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd
ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha
szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről
szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére,
Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal
magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha
megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén
lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De
mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra
alkalmazott kémia nagymesterére.
Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát,
összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért
egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult
a szomszéd szobába.
Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié
komor nyugalommal a becsukódott ajtón.
Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával
törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan
mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen
nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu
Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék,
feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az
meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás,
szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért.
Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha
tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen
szobában.
– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a
másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik
mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.
Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az
ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a
másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a
beteget s a kamoraszékre ültették.
– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent
hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.
– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az
öreg fizikus.
– Közelben vagyon az vég!
– … hát monddsza csak kegyelmed…!
S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két
orvos reggelig.
De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta:
hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna?
elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.
– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod
könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek
szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját
látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.
Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines
bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük,
bólogatott és egy szót sem szólt.
– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum
anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel
kalauzkodó Zrinyi.
Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd
halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s
csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:
– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai
keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni
látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen
tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt,
csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.
Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget
árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába
Mors imperator.