Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni
hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta
magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott
eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és
engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert
szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán
készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja!
Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban
szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát,
a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz
vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már
a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is
megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor
hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi
a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná
kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki
belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben
utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát
fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék?
Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se!
Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő
baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja
a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok
dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi
felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel
Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a
nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal,
hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve
bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s
báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és
rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes
megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására
kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király
két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem
veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják
a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az
uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától,
azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától.
Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak
türelem.
Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le,
palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan
életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő
emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai
vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi
országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a
régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király
kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt
egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott
a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása
előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a
katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak
velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja
bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott
szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a
királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete
fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a
magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy
ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus!
Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török
ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?
Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még
aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos
fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások,
kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált
már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben
erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a
gondolat.
Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig
telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a
sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban
a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak
a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott
volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a
kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos
vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült
bőr alig takarta a kék ereket.
Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a
szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a
lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az
asszonyra. Köhög, megint köhög!
Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához
emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta
s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a
szomszédjával.
Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat,
kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások;
kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás;
csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás:
úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a
józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott
rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik
farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki
bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!
– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy
úr egy másiknak a hosszu folyosón.
– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az
varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos,
panaszolkodással teljes ember között.
– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta
utolsó görbe sustákját is?
– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt
a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.
Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel
befejezni a társalgást.