– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen
mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már
félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka
turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.
– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a
körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?
– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah,
Isten nevibe!
Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török
egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe,
aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros
duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:
– Hun az pincse, szip menecske?
Szip menecske, hun az pincse?
Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű,
magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden
részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna,
tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús
csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas,
karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku
fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját.
Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas
jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a
toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü
végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a
sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás
török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul.
Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és
marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.
Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz
ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz
inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A
magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább
csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben
eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre
emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos
művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép
viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre
nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán
komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára
hajol.
– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy
kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam
spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az
táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.
– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.
– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak
adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!
– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem
az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle
lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán.
Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is
ér.
Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:
– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny.
A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal
tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem
értették volna.
– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró
hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá
nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!
– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak
pálcázással és purgatioval kergetem ki.
– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át
mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!
– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!
– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli
mingyárt futik, futik.
A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek
Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül
hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg
is jegyezte halkan az asztal végén:
– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval
»tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.
A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a
bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:
– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára
gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban
fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen
visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a
télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét
akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett
olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint
a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket.
Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam,
vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy
szóval tisztán evő lovas nép vagytok!
– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.
– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden
ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s
mindenki visszakapja az eszét.
Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda
jelentőségét.
Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken
tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt
Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:
– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide,
Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték
őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy
ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából
származik.
Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az
étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok
forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés
mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:
– Egy régi dologrul szép krónikát mondok,
Kinek talám mássát ti nem hallottátok;
Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok,
Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.
Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
Királ után kit bir hiv szolgálatjában,
Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.
A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.
Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó
török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.
– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a
szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.
– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó
felé legyintve kinyujtott karjával.
A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az
utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit
becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény
lassanként mindenütt kialudt.