Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról
Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü
szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is
elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett
ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta
nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva
hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu
állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:
– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a
fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis
tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a
török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a
méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell
értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért
vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint
azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi
birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a
horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak
való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége,
Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is!
Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar
birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az
egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a
száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád
horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell,
hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig
csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi
jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a
romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok
ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy
kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót,
sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban
független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat
Croatiába, Sclavoniába!
Eusébia felnyöszörgött.
Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt
ujra.
– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol,
garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De
előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…
Eusébia fuldokolva riadt fel.
– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.
– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.
Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.
– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a
hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett!
Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha
nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a
nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet
könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak
elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott
magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy
úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ.
Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az…
Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte
a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni
fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét
kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A
bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király
javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?
– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve
a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele
Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:
– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak
engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát,
légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a
Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé
jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A
király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma
s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán
hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a
levegőbe suhintva öklével.
Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s
úgy gondolkozott tovább:
– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a
jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A
király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön
is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való
virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy
megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…
Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.
Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy
végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros
tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.
– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.
A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.
– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!
Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a
felkelésben.
Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal
tiltakozott:
– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be
csak az frájt!
A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó
ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy
puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.
– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette
szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.
– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.
A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és
elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két
karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta,
mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az
ajtót és elkocogott.
– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül,
félig magyarul.
– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra
nyújtva kezét.
A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen
csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:
– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének,
Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras
nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa
válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének,
kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé
az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását
mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak
szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok
váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész
baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája
fényes légyen.
– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat
elbocsássuk!
– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!
Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:
– De kévánom!
– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.
Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a
foglyok kicserélésébe beleegyezni.
– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram,
lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!
A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a
mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen
feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség
idejéről, módozatairól beszélni:
– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint
Eflátun.