A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért
haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg
sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki
kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi
kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg
segítésére ment a svédek ellen.
A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi
csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török
birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be
testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy
lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai
tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a
szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó
romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi
haszna? Mi haszna?
– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam
perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az
tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül
való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet
foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa
rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy
fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos
szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius
Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki
mellyedet az asztal peremének és tanulj!
S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat
villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:
– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?
Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű;
és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól
párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem
mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett
folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő-
és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor,
dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz
tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.
Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a
király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is
beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e
neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony
adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén
csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és
Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet,
mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel
úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy
legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt
fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert
hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint
egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük
csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária
templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay
kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna;
mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő
historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi
haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató
műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a
szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb
hasznosat véghez…
Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok
elé vagy kisebbek mögé helyeznie.
Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama:
mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is
ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott
szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések,
szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani
szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna
csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán
rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel
az asszony.
A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló,
garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat,
jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez
méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!
Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének
felhői sötéten gyülekeztek.
De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes,
pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a
bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett,
hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben
tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint
valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők
szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá,
vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást.
Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.
A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most
asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről
szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly
császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma
legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár
ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész
hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor
szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés,
helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán
hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán
százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi.
Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a
lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk
neki köntöst, kenyeret és abrakot…
Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s
készült a Tábori Kis Tracta:
«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden
cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456
rud, hossza penig 80 rud.