Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este
nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros
posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként
görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az
odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint
küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és
sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még
meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.
Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven,
egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és
dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban,
magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei.
Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas,
hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü,
vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló
Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a
katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős,
karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján
törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen
külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi
verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa
nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló,
lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az
ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött,
ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj
tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva
zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A
cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég.
A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni
hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles
várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár
védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt
sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos,
ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással
enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát
okozta nagy jóllakottságot.
Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett
vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali
gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival
szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy
konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította
izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s
intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje
egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.
– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.
A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.
– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a
vendég.
– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! –
udvariaskodott Ali.
– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas
személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e
paradicsomkertben?
– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike
méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon
magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt
gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja
Budán vagy a császári kengyel előtt.
Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga
alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve
igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most
buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas
hangján:
– Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
– – – – – – – – – – – – – –
Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel,
Szerelmes fülemile éneklésével,
Égi madaraknak sok külömbségével,
Viz lassu zugással, szél lengedezéssel.
– – – – – – – – – – – – – –
Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket,
Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket,
Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.
Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A
bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a
körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a
csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy
büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé
valami rongyos, öreg magyart.
– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa
leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü
szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott
meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok,
míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves
markolatu kardját.
– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé
türelmetlenül Ali.
Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett.
– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan
Ali.
– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az
illemről, a várnagy.
– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani,
– fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb
szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes
igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.
– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod
előtt?
Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva
szóval fordult vissza a várnagy felé:
– Oktalan barom, no, mi az?
A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a
vitézre mutatva, hátra lepett.
– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a
lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a
piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe;
éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom
neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat
ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot
tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát
várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem.
Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!
Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak
abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az
róla mesélni!?
– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az
öregre.
– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a
paraszt.
– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez
helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb
vonult.
A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas
várfalról:
– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát
hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az
hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.
Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.
– Kik? No, elsőben is Zrini!?
– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is
jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.
– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot
vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy
vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?
– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb
urak is vagynak ottan.
– Batthyány kapitán?
– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént
honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.
– Nagy had?
– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom,
hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.
Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy
szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott
ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője,
aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire
látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor
odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias
mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.
– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.
Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi
munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz
számadás sokáig elgyötörte.
– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő,
vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde
intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a
legjobb társaságban voltál.
– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az
eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi
falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy
melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.
– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly
meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való
gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha
akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.
Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött
a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly
nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég
ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a
bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a
művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren
túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint
becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld,
szép Mázenderán! Megszólalt:
– Örök rózsa pompáz virágkert ölén,
Vadon kél a jácint hegy menedekén,
Liget lenge bokrán a bülbül hizelg,
Halmos rónaságon vidám őzi lejt…
Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok,
Aranyszín övekkel kevély lovagok!
Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:
– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a
verset a kanizsai váli.
– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú
meggyőződéssel a bihácsi úr.
– A padisáh kegyelmes…
– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye
velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj
környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a
dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.
– Tudsz valamit?
– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a
vendég.
Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.
A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a
janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az
ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr…
mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől
csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház
icsi beszédes hullámainak csacsogását…
Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja:
nagy az Isten:
– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom,
hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu
ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!
Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy
része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest
vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó
lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését.
A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason,
rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.
– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a
nyergében is dülöngöző Bocskay János.
A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre
visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.
Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv
előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég
tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.
Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a
véleményeket s most kiadta a parancsot:
– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen,
mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán,
ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.
Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen
egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással
kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a
megyei könnyű had.
Erdődy Farkas megrázta fejét:
– Ejh! oktalanságot mívelünk!
Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de
Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.
– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.
Négy szál lovas utánna is rugtatott.
Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés!
szófogadatlan bolond vitézkedés!
Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak
nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez
egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy…
Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd…
Csattogva búg a messzeség…
– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich,
indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.
A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s
minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló
oldalán…
– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé
Zrinyi.
S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad
Kanizsa felé!
Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:
– Jézusom anyja! Jézus!
Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó
csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze
a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.
Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa
keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna
közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az
istenkáromlást:
– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! –
kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a
merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás
a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros
sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a
mező!
Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev
arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.
Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti
a muszlim harcos akarat.
– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s
torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért
lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért
vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen
Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem
kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre!
A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva
száguldott előre Ali, paripáját biztatva:
– Bre! bre! babam!
Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején
vitézi darutoll remeg.
A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött
nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű,
fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve
recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a
dobos.
– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös
zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő
acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.
Már egymáshoz érnek.
Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben
hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök
közé s tünik el tömegükben.
Összerobbannak.
A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a
levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.
– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.
Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a
déli nap.