Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az
uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s
verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen
magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.
A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének
drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári
consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte
a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma
törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich
Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő,
tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta
rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a
helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.
Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés
lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól
arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a
tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s
a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő
pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy
adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az
catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők,
ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne
lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió
megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme!
más-é az religio causája, mint az hazáé?!
Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen
intett feléje kezével, hogy hallgasson.
Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s
az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul
kiszakada az «et»…
Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt,
szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s
körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már
csillapulva, döbbenve hallgat és vár.
Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok
ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az
magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben
motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez
kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok
közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg
attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az
pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem
határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant
meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak
egyedül a magyar haza!! De…
Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli
szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos
hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:
– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma
becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva
nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán
úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.
A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű
főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami
mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor.
Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség
forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje
emelkedett ki csöndes nyugalommal.
Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett
álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.
– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az
vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt
is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a
szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta
el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.
Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az
ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult
arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött
ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért
jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját
lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő
gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha
Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a
zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése
miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy
Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é
vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét
egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj,
töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát
hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s
hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te
hivságokon kapkodó nagy gyerek!
A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék
támlájának.
– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az
miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy
a délután folyamán.
Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia
oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül
az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek
kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét
lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt
főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio
mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s
pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?
– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd
szóval a hosszan hallgatótól.
– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.
– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló
Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés
miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr
propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai
igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése
nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy
nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…
A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz,
csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más
magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer
hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a
sok szájas katholikus a király palástjába.
– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják
mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban
gubernáló plánéták operatiója!
Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak
hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a
szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés
a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges
üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt
ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a
papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.
– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az
lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató
kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási
türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük
igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.
Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy
ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére;
egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.
Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az
országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király
németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó
főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A
tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó
rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva
fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és
örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot!
Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen
kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar
ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám
csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott
inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is
már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj,
asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet
tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni
a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb
király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki!
Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a
sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki
nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István
királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra,
hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar
bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás
felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára
esküszik… Szent és nagy dolog!
A legszentebb, a legnagyobb!
– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, –
vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az
militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben!
Haza, csak haza!
Ó, magyarok szentelt hazája!