1.
Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal,
Masodik zabláia feiér taitékyáual,
Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál,
Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál.
Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte
társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre
összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a
hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy
evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő
vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély
barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó
Eusébián nyugodott meg végül tekintete.
– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi
kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára
vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi
personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos
vagy leánynegyedi pört is.
– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.
– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a
kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.
Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta
már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb
kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze,
most meg errül a…
Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba
ugrott a nagy méltatlankodásban:
– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona,
Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban
bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et
quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor,
értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste
kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani.
Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket
minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas
atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram
halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?
– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron
Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had
kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.
– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.
– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci
jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.
A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.
… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a
kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak…
Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának
legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török
harap a fű…
Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel.
Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó
kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak
cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.
– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az
ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt,
piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva
vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással
is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra!
Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari
tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll
középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre
duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a
hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba
futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára
s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:
– Muránál az török!
Az ablakok egyszerre kiürülnek.
Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek
nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog,
szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor
biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra
riadtakat.
Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató
lovasok tömör dübörgése…
… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el
azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól
fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat
papirra vetette:
… Márs haragos dobia, s trombita felzörget,
Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt
Kanisai Török, oltanom kel esztet.
Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s
vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…
Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat
Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat.
Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek
környül!
Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az
asztalon gyűlt az írott ív:
Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik…
világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos…
török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult
Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű
feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik
közikbe…
Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem
is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív
után…
És minden Angyal uisz magáual egy lölket,
Isten eleiben igy uiszik ezeket,
Egész Angyali kar szép Musikát kezdet,
És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget.
Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze
magától a pennát.