A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal
gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte
föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának
nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot
nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.
– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva
elégedetten.
– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.
– Az! – szólt a vadászmester.
– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz,
kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a
főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent
vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán,
merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott
ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az
vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony,
varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.
A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is
nevetve adta be kártyáját az ütésbe.
– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.
– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a
lovászmester.
– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.
Koccintottak; ittak.
– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a
tárnokmester.
– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester,
új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva
támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak
bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne
repüljön.
– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott,
hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak
egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult,
valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.
– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.
– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont
arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is
akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.
– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem
királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk
felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…
– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.
– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.
– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a
durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…
– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt
rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra
elől.
Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:
– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.
A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.
Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra
kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen
arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így,
ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem
aludt-e el, felel-e.
– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, –
világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.
– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a
várnagy.
– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának
Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem
veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…
A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami
kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.
Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a
gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással
omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza,
hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett
Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy
gondolkozott hanyatt:
– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony
fogású barna bőre…
A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a
saját szíve dobbanó verését hallotta.
– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e
más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus
comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron
szerelemben roppan mellyemhez az dereka…
Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.
– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy
Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag
fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün
szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…
Meglebbentette a kárpitot.
– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül
tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam
uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium…
úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem…
Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll
megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár
veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az
tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…
Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk,
Hanem rettenetes acélyos fegyverünk…
Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal
Szigetre!
Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek,
Akkor leszen keleti vitéz kezednek…
Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.
A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma,
hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás
belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a
nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából,
mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.
Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet,
úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz
egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha
pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból
arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli
magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota
hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan
szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor
lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz
agyában.
Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az
ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott
viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is
felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó
ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló,
puha sörényét. Jöhet a borbély!
– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány
tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta
hozzá magában.
Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a
hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast
szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala
előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s
nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá
rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor
fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első
fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a
kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött: