Mégis! Mégis!
Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért
öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.
Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.
Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett
elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf!
Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel
Draskovich magához ölelte:
– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az
körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!
Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije
kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod?
Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a
furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett
volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül?
Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott
Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a
multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad,
mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.
Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt
szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók
hevét.
Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak
úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!!
Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz
panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó,
meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen,
igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli
várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül
való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni,
azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös,
gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a
tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az
édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is,
lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el
a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok
bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem
sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de
utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik
meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas
költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt…
Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh!
megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az
aratás!
Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s
röpült, röpült haza Csáktornyára.
Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte
sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat
vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt:
zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket
csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli
tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak,
intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni,
ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő
jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos
fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az
ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal
másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy
jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall
illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte
nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:
– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat,
hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az
kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit
elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az
asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az
végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott
avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek
arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú
nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára
tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal,
mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül?
Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az
vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el
innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt
az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy
süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc
jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos
uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az
ezerötven Londinumban is…
Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja
szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.