– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését
Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két
szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az
urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.
A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és
vártak.
– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!
– Hát ki vagyon itthun?
– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia
kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene
atyja urához, de megjün az héten.
Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon,
szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról
nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva:
kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.
– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas
ajánlkozását.
– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, –
bátorkodott még megjegyezni a várnagy.
Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé.
A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a
vendég szolga ellátásáról gondoskodni.
A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön.
– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát.
– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… –
mondta a másik.
– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, –
fejezte be a harmadik.
A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán
hüittyegetett hozzá.
Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott
még sokáig a röhögés.
Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban
kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a
sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok
gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék
ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró
indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán
lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc
néz vele szembe a fali tükörből!
Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal
törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.
– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony!
A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az
egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli
asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel
fogadták a különös vendég különös érkezését.
– Eljüttem kegyelmetekhez!
– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.
Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő
állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal,
s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.
– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? –
kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.
A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb
pergéssel indult meg rögtön.
– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.
– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve
elméjében szavakba.
– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök
megölni, osztán kitudódott valamely módon…
– Igen? Az tiszttartót?
– Aztat.
A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg
rojtjait birizgálta a csizmája orrával.
– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se
lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs
másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem
tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini
Miklós Draskovith Eusébiához.
A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a
fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak
látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s
valaminek szorgos keresését mímelni.
– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában
félénken.
A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a
drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében
ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.
Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:
– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek,
az kiket írtam…
A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:
– Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr,
Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métely juhnak,
Nyil szűvemnek,
Bús kedvemnek,
Mirigy életemnek.
– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a
lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.
Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott
fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.
– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam
kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem.
Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az
Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem
árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai.
Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes
habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet…
Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl
kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem,
merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.
A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.
– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem,
feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem
szeretni?
– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.
– Erdődyt szereti kegyelmed?
– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.
Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.
A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor
megszólalt:
– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb,
ki tudja?… Mast késő!
Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.
– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a
férfinek.
Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán
tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába
vezető ajtón.
– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna
honn!
Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant
ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az
ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló
gyönyörű alakkal szemben.
– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint
szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.
Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant
össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő
csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.
– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné
halálra ijedve.