Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből
fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé
gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a
Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.
Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a
várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton.
Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a
hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik
felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba
tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem
szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán
ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok
le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok
első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva
vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.
Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri
menet.
A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan
gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó
sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A
várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a
nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a
kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának,
aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek
felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb
hintó nyomult előre.
Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra;
barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás
mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó
zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán
széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák,
csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát
s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak
az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában
gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon,
dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó
fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan;
hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a
temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát,
szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre,
borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták
a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott
szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok,
frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.
Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy
palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A
leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették,
símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba
futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású
testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett
ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében
mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az
aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst
sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor
jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.
A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában
egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.
– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl
a ráncba vont homlokra.
Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan
bólogatta:
– Igyen van ez!
Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel
forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország
főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég
öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza
sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő
főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra;
majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak
a jövőre, élőkre és holtakra.
– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas
beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának
megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb
is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt,
míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó
katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is.
A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások…
úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel
rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem
méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról…
Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit
neki egy asszony állat becsülése!
Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy
komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe.
Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg
is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat
válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen
szerelemből-szerelembe játék.
– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon
János bán, amint a lánya elhaladt előtte.
– Fáj? – kérdezte Borbála.
Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc
köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.
Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.
– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.
– Esmérem, mi az megvettetés, én is.
– No!
– De igen, elhiggye kegyelmed!
– Osztán hogyan?
– Valamint kegyelmed.
– Igen?
– Igen!
Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés
szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.
– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.
– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.
– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit
szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.
– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett
kiváncsisággal nézve a lány szemébe.
Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított
padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal
előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.
– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.
Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont
felé.
Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és
sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott
a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok
gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy
nevetés.