Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.
Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház
hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva
hallotta meg.
Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:
– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!
Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem
csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy
Patachich Péternek adja át.
Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül
behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi
zsongása.
– Laudetur! – morogták az érkezők.
– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan
az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a
három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte
körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé
fordította székét.
– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal
Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi
Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással
forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál
futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik
vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin
megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy
morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az
mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk
sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te
ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet,
ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem
oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül,
ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas
nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait
componálni az úrfiéival.
Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne
megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására
s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos
megelégedéssel szólt:
– Baj biz a!
– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót
hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek
körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.
Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan
ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és
Szlavonországok urai.
– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte
hangosan.
Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva
hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.
Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:
– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer
lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó
veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint
írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia,
quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s
lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani.
Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban
leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak
az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.
Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják
mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább
országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja
helyükön.
– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát
osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?
– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták
alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában
győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon
szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az
figyelmezés, főkapitány uram.
– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani
örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb
történetek is az varasdi gyűlésen!
Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el;
no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom,
udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.
– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés
színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás,
Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda,
Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében
hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű
földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az
Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.
Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor
összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:
– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az
mással ellenünk! És az croatiai statusok?
– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat
Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse
s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.
– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi.
A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét
levelű bibliához s a mázos korsókhoz.
Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz
kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek
hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy
Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is
ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami
hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel
a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De
minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés
reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan
életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a
török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar
világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami
nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat?
Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek,
nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is
jobb a holtan terülés!
– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond
angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal
robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt
Biondi könyvének.
Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt,
a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden
tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó
sétáinak élt.
Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi
sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári
táborba. Gúnyosan nevetett föl:
– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj
mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek
ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben
vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy
hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere.
Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál
uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett
ellenkezés.
Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a
szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint
valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt,
hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis
mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében
pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy
halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott
ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről
kihangzó tompa zaját.
Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva
fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé
fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás
születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse
ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer
holdját.
– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek
az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!
Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s
emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a
várból.