A harc? Patkány-marakodás!
A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!
Az élet? Rongy, rongy, rongy!
Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon
keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében
ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány
idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek
nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.
Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták
borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a
párapólyás csecsemő tavasz.
Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:
– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint
erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő,
mint fára az komló?
Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az
eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő
futott utánuk. Most nem! Vár.