– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!
– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf
haragszik.
– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az
gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, –
zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.
Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy
látszott, szeretett volna még valamit mondani.
– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás
folytatásába való beleegyezését.
– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram
kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos
personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge
gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy
valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek
táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva
bocsájták vissza.
Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.
A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert
ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot
s dohogva köszönt el.
Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár,
vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü
előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal
megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág
könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen
Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában.
Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön
megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint
gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának,
melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az
örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha
kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie
kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el
most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a
nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el
a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia
Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.
Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha
olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra
ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a
tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha
fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.
Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor
parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a
fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit
az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi
kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada
a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha
egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar
a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem;
ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán
ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult
el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?
Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú
éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt
kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző
egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő,
civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy
sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés
szárnyaszegett vergődése.
Mi lesz ennek a vége?
Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a
repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a
kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének,
nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes
öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta
magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.
És Klenovnik?
Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát
visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel
nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje
forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért
vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után,
mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után,
mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett,
csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett
politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy
hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol
mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé
világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta
őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt,
mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint
árnyék nap előtt.
Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog
minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás
dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és
kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit
a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s
aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.
A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe
az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár
muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!